Advent

Hideg. A kockák hidegek, a nő ezt mondogatja magában, pedig tüzel a seb, ahogy odatartja. Pont három téglatest fér el a markában, rongy nélkül fogja első nap, aztán később konyharuhába csavarja a jobb kezét, legalább azt ne égesse össze. Odébb az ágyban csönd van, ő most behúnyja a szemét, az ágyban fekvő szeme alig van nyitva. Akkor ne lássak én sem. A jég gyorsan olvad, nedvesedik mellette a bőr, pedig a hidegtől inkább összehúzódni szokott. Van az a remegés, aminek. Semmi köze a kéjhez. A melle feszül, erről nem lehet beszélni, mintha szét akarna repedni, és most azt érzi, jobb is lenne, bárcsak repedne szét, és ömlene ki belőle a feszültség, válna cseppfolyóssá, ne ilyen kőkemény legyen, mint a testen belül. A testen belül minden szilárd és mozdulatlan, mióta egyedül van, mozgás sincsen. Másfajta állandóság ez, ahogy a teher is megváltozott azóta, mióta jegelni kell a felületeket. Talán könnyebb így beszélni, mintha tárgy lenne, felületekkel és térfogattal, kiszámítható vagyok és mérhető, erre gondol. El akarja felejteni, hogy nincs kívüle senki, hogy a másik ágyban csönd van, arról hiába beszélne, elmondhatatlan minden perce.
A férfi kinyitja a csomagtartót, látszik a lehelete, bent egymás mellett a bőröndök és a zsacskók, ajándékok a barátoknak. A rokonok mind Pesten vannak, aki számít, mind elköltözött, talán csak anyámat hagytam ki a sorból. A bőröndben a fecskendők, a géz és a tű, olyan vastag, mintha vért kellene venni. Eddig émelygett tőle, de most ez is megváltozott, a napi több száz szúrás kioltja a félelmet, ha szembenézel vele, ismerős lesz, nem bánt. talán mégis a fenyővel kellene kezdeni.
Kilógó szálakba akad az ujja, ne féljen, majd felszívódik, ez olyan cérna, de azt már nem merte megkérdezni, hogy ami belül felszívódik, honnan hasít magának helyet, miből lesz kevesebb, hogy a szálakat elvarrhassa a test. Csönd van, üres a teste, a szálak szívódnak, a jég kocog az ujjai közt, az ágy csöndje ordít, mostmár átütött a konyharuhán a nedvesség. Ha fáj, az jó, gyógyulsz, nyugtatta az anyja, de rándult az ő arca is. A telefonban nevetett, ami utána jött, az brutál, és nevettek a vonal másik végén is, mintha lehetne a szó mögé oldalakat tenni, mintha megírható lenne, hogyan akart szétszakadni, egyszerre átkozta és hitte az istent, csak legyen már vége, csak legyen már vége, pedig nem is ez volt a legrosszabb, hanem hogy mostmár véglegesen kiszakították belőle, és hiába az a rohadt felszívódó cérna, ürességbe mar, kihasít magának belőle egy darabot. Hogy zárt test lehessen, nyílások nélküli vákuum, vízfenékre süllyedt kövekkel teli. Azok meg pattogva törnek.
A fenyő ezüst, ahogy megfogja, szúrja, most nem jut eszébe, hogy kesztyűt kellett volna venni, meg sem érzi, mi ez ahhoz képest, amit a feleségének kell kibírnia naponta. Szállítható legyen. Mozgó karácsonyfa. Mert 24-e után elindulunk, és nem vagyok kíváncsi se a kivilágított hidakra, se a körútra, se a vásárra, a karácsony izomgörcs, üres vagdalkozás a szavakkal, végenincs vallomások, mi volt az évben, aztán csak a rossz érzés marad, a faszért kellett elmesélni, úgyis egy év múlva látom őket újra. Unokatestvérek és nagynénik, a tévé villogó képernyője, idén ezt nem akarom. A lakást sem díszítették, a felesége arra is erőtlen volt, hogy kiválogassa a díszeket. Ami a fán van, szalma és aszalt gyümölcs, milyen buddhista vagy, röhög kényszeredetten, aki a preparált múlandóságra gyúr.
Megalázó, ahogy a mellét facsarja, és hiába, mert nem jön belőle semmi, a férje arcát látja, ahogy szerette a szájába venni, de ez most elképzelhetetlen, hogy valaha volt, és hogy egyáltalán valaha lesz, a mell sajog, gyulladt vörös gümők, ez jut eszébe, aztán az, ne beszélj így, lélegezz, megkönnyebbül, és talán a tej is megindul. Lélegezz, teremts kapcsolatot a kövekkel, gondolj az arcára, ahogy duzzadnak a bimbók, lélegezz, ezt suttogja a Fésűember, a férje, a melle keményedik, nem fáj, puhulnak a kövek is.
Feláll, a kockák a mosogatóban landolnak, a konyharuhát naponta cseréli, el ne fertőződjön a seb. Álmában kaktuszok nőnek a testén, vastag pozsgások, hatalmas tüskékkel, ki kell nyomnia mindet, a derekából könnyen kifordulnak, a hátából a férje szedi ki. Az ágyon fekszik, mint régen, felhúzott lábakkal és hason, a férfi súlypontja a térdén van, nem akarja feleslegesen terhelni. Reggelre frissen és üdén ébred, a teste könnyű, sehol egy tüske, a kövek többségét elhordta a víz, morzsalékossá csiszolta a többit. Ez jó. A vízre fekszik, a kádban puhán lebegnek a mellek, a hajába beletúr, sehol egy csomó, sehol egy görcs, siklik, suhan, a férfi mellette vetkőzik, kioldja az övét. Beszáll, a víz kicsit kilöttyen a kőre. Hangosan csattan, de a tócsában csönd van. Vagy épp fordítva volt, a Fésűember haja olvadt a kádban, és ő csatolta, karperecet, fülbevalót, órát. A vízben csönd van, a Fésűember a zuhanyért nyúl, mikor házasodunk össze, ez biztosan kérdi, hiába a doboló csöndek, belül valami szól, később felszívódó cérnák, kiszakadt testek, méhlepény vagy gyermek, de valami elvarrhatatlan, és száll, lebeg abban a vízben.
Az a sok évig tartó szokás jut eszébe, az elcsendesedő gyerekek mellől szöktek ki éveken keresztül a barátok, hogy találkozhassanak. Főztek forralt bort, ittak pálinkát is. De soha nem rúgtak be. Lassan kezdett beszélni az egyik, hogy tudod, mégiscsak van valami szép ebben a szökésben, utána a legjobb hazaérni. Soha ilyen jót az évben. Ez az igazi várakozás. A másik három hümmögött. A mozgó fenyőfára gondolt, az is milyen szép volt, fölényesen elengedni, csak egy fa, és különben is kivágják, pedig élhetne, és ne meséljen senki az átmelegedő tűlevélről, hazudik mind. Aztán mégis ragaszkodni a szokásokhoz, hogy bármikor kivehető legyen a csomagtartóból, ha végre odaérnek. Az volt a legszebb karácsony, akárhova mentünk, az volt, a nagynénik szeme utólag kifényesedett, azóta mindegyik unokanővérem szült már. Tudjátok el akartam mesélni, a feleségem teste akkor volt a legszebb, amikor túl a szépségen semmi más nem volt, mint közelség és egymásról tudás. Enyhíteni a fájdalmat, és nem azért, hogy jobb legyek vagy több tőle, hanem mert elviselhetetlen. Mert semmi más vágyam nincs, csak legyen vége már a kibaszott szenvedésnek, szívódjanak fel a varas sebek, lássam az időtől ráncosodni az arcát, ne a fájdalomtól húzódni össze.
Ma én tartom, mondta a Fésűember, és közben kinyitotta a jégszekrényt. Könnyen pattantak a tartóból a kockák, a férfi keze meleg volt, alig ért a nőhöz, csurgott a csuklójáról a víz. A lábait szétnyitotta, magától nyíltak, mintha régen, ráhajolni készült volna. A szemöldökét felvonta, a nő elmosolyodott, ez volt az a tekintet, amit először látott a sötétben, ami rákérdezett, mennyi szomorúság van a szemedben. De hát nem is láthatod, tiltakozott, sötét is van, szemüveg sincs rajtad. A hideg lassan olvadt szét az összevarrt gáton, a cérna végre szívódni kezdett.

Reklámok
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s