Benső körforgás

Az orvos feltolta az orrnyergén a szemüveget, és megismételte. Figyellek, még képlékeny vagy. Kleopátra tüzét élesztem, ott szikrázik a szemedben, számodra Cézár maradok, Julius, aki haddal érkezik, akit megszelídítesz, hogy Rómába hajózz dús ajándékokkal… Csak eddig ismétlődik a toposz, amúgy is minden másképp volt… Antonius szerette Kleopátrát, ő meg vele tartott, mert a vesztesekben van valami ellenállhatatlan… Hiába halt szörnyet Cézár, az maradt, aminek született: álom. Bocsánat, én el szoktam ájulni. Ezt mikor találta ki magának? Kitartotta a számonkérő hangot, utasította, üljön az ágyra. Ciccegett, ahogy összeszedte a kellékeket, az érszorítón kívül Marla nem nézett semmire. Ugyanaz a nejlonnal letakart vászon, higiénikusnak álcázott priccs. A fiolák ott sorakoztak balra, a nővér felemelkedett, lassan és ringatózva tette, külön emelkedett a feje, a karjai és a mellei, a csípője újabb hullám, a mérgező anyagokat minél előbb el kell távolítani, ismételte magában az orvos szavait Marla, aztán a hideg csempének dőlt. A nővér odaért hozzá, és végre elmosolyodott. Na ne féljen már annyira! Az ajtóban férfiak álltak, egy jósvárdájú negyvenes, az előbb rakta el a mobilját, az időt netezéssel töltötte. Az idősebb már bele-beleszunyókált a várakozásba, míg végre szólították. Zacskó volt a csuklójára kötve, a kék-fehér erezet átütött, szalvétába csomagolt szendvics, egy mandarin és valami édesség. A pisisdobozt duplazacskóba szorította, az is ott himbálózott a vajkrém mellett. Jobban a farkam, balban a műanyagot. De még kába volt reggel, hogy fel is röhögjön rajta. Öt év múlva jobban, balban a műanyag és a pisi, a mandarint a bádogasztalkára rakják, de minek. Mert a nagypapához mégis be kell menni, te meg edd meg nyugodtan, nagypapa nem tudja lenyelni a rostokat. Ahogy lép, ropog a szikár test, minden padlókövet ismer, és egyik sem jelent neki semmit. Annyian vannak, mint az oroszok. A fia fogja a balban, tartja a könyökét, el ne dőljön a folyosón. Sétálni kell, papa, különben felfekvései lesznek, dörmögi, a látogatási idő végeztével azonban még hosszú percekig nem indítja be a motort. Nincs szó arra, ami van, nincs tisztelete a szónak, se az érzésnek, hát ki az a kurva isten, ha hagyja, hogy a saját apám halálát kívánjam. Mert így nem lehet élni, az orvos csak annyit mondott, a leépülés visszafordíthatatlan, legjobb, ha mielőbb elbúcsúzik. Amíg magánál van. Két hónappal ezelőtt azt fröcsögte, fiam, ne gyere többet, ne nézd végig, ahogy kivakarják belőlem az utolsó szardarabot is. Milyen képtelenül csontos a könyöke. A sztaniolcsörgésre ébredt, megbökték, Barocsai, nem maga Barocsai? De én.

Az a középkorú nő megállt a sor elején, én nem bírok várni, és sírásra görbült a szája, a szeme megtelt könnyel. Már épp azt mondták volna, gyere, bazmeg, akkor tülekedj, amikor folytatta, hogy a terápia miatt hetente kell jönnie, de én már nem bírom, és elsírta magát. Marla a hajára nézett, a hajszálak élettelenül tökéletesek voltak. A parókakészítő morgott is, hogy ilyen szar minőséget hoznak, ezt senki nem fogja megvenni, aztán nekiállt, és türelmesen ragasztotta, fésülte a szálakat, hátha. Amikor Koródiné bevitte az anyját, előtte egész éjjel fogadkozott, amíg odaérnek, nem beszél se színről, se árnyalatról, mert pontosan tudta, hogy olyan nincs a boltban, amilyet az anyja szeretne. Illetve lenne, de az igazi hajból van, pont olyan mogyoró, mint a mamának volt, de annyi pénzük nincsen. A kezelésekre a nővérek és az orvosok zsebében legalább két valódi hajból készült parókára valót hagyott. Azt egyengesd, mama, de a dühtől már sírni sem tudott. Szép akarsz lenni vagy illatos. Mama, ne légy telhetetlen.

Éjfél volt, Marla az órájára nézett, aztán felállt az asztal mellől. Eközben pár utcával arrébb Koródiné a talpa alá gyűrte a paplant, és megborzongott. A kocsmában legalább harmincan voltak, a lakásban lélek se. Nehezen verekedte át magát a tömegen. Eldöntötte, indul, nem magyarázkodik. De azzal nem számolt, hogy az éjjeli utcák megint ennyire csöndesek lesznek, a bokrok mögül figyelik, mennyire fél. Koródiné azt mondogatta, de hát én ismerem a csöndem, aztán addig rázta a zokogás, míg nedves lett a combja. Mama, megfogom a táskád, amíg felpróbálod, a hölgy majd segít. Mama szeme szikrát szórt, hogy húzzon a rohadt életbe, ha már a próbafülkében is magára hagyja. De nem bírtam volna eligazgatni, Mama, ezt meg kell hogy értsd. Az anyja elnézett, aztán hátranyújtotta a balját. Bénán tapogatózott, Koródiné teste mintha rosszul megoldott algebralecke lenne, messzebbre ér, a keze idegen, tökéletes tereket tapicskol, üreseket. Aztán mégis ránézett, na gyere már ide, és mosolygott is. Félelemből ne vállalj gyereket, mondta a lányának, ennyi rettegést ne szórj szét, és különben is, még itt vagyok.

 

Marla felállt, és közben arra gondolt, a világ akár rendben is lehetne, hogy van legalább két ember a világon, aki ennyire ismeri. A Fésűember szeme és a fehérnadrágos Másiké, Martin már rég nincs sehol, álmodta csak. Álmodta Juliust, de nem álmodta a dús rakományt. Álmodta a szerelmet, de Antonius nem álom, és nem is vesztes. De a poklok mindettől csak lassan oldódnak, addig cseppfolyós, iszamos mélyükre húzzák le, amerre rajta kívül senki sincsen. És ott ő izmosan retteg. Ezeken az utcákon csak szomorúság van és magány, nem egyedüllét, ahogy Martin írta, jótékony feledés és álom, amikor a másik test hiánya jelenlét lesz, kitapintható az árnyékokban, mert valahol van, és aztán onnan ide ér haza. Amikor az árnyék épp elég, betölti az üregeket, az alvó test pihen, puhán lélegzik, egyedül van, a várakozásban teljes, önmaga. Kín ott van, hogy az ember vajon tud-e tényleg jól szeretni… mert ha megnő az árnyékok orra, a két nappal ezelőtti hó derítése az égre nem fényt vetít, hanem riadt arcokat. Lassan tanulsz, Marla, mint a macskák, akiknek orrát többször verik a húgyba, hogy végre ne pisálják tele a matracot. Muterkám, hallom a hangodat.

Milyen kibaszott nehéz is szeretni. Elfogadni mindezt. Aztán amit, és ahogy csinál a másik. Képlékeny vagy, Marla, ismételte magának, és ezt lehet szeretni. Közben csendesen rákezdett az eső, engedd el, engedd el, ne játszd már magad. Szeresd. Minden, ami ezen kívül van, önzés. Önzés a lélek, önzés a szellem, önzés kifejteni a másik testét, lecsupaszítani, hogy aztán foszlányosra téphesd. A lélegzetvételre koncentrálni, a levegő szagára, a semmilyenre és a semmire, a megfoghatatlanból építeni oszlopot, legyen, ami tartsa, ha dől. Azokra a tökéletes terekre, amikről a rákos nő beszélt. A korláton már nincs harag, nincs kín. Se bal, se jobb. A bizalom az egyetlen palló, amin egyensúly van. Nem billegsz, nem dőlsz, csak mész. Körbe-körbe. Nézed a túlparton a Fésűember szemét, idegennek tűnhet, olyan messze van, pedig most a legközelibb, a legbensőbb, a legjobban most tárulkozik ki. A teste itt sosem szép, semmilyen. Csak hője van, párája. Te beszívod, az sincs. A te párád beszívja, ő lesz. Egyedül vagy, nem magányos. Nem kapaszkodsz, nem tart. Csak vár.

A férfi beindította a motort, gázt adott. A mandarinok az ülésen görögtek, míg hazaért. Begurultak az ülés alá, a pedálok közé is majdnem beszorult egy. Tovább kellett hajtania, aztán hirtelen fékezett, itt most nem tudok megállni, gondolta kétségbeesetten, ez a rohadt mandarin nem nyomódhat meg. Otthon aztán arra gondolt, mégiscsak lehet szeretet, azokban a hideg csempékben legalábbis biztosan. Koródiné ekkor ment ki a fürdőszobába, vizet eresztett, beáztatta az összevizelt hálóingjét. A lavór hangosan koccant a földön, mint mama karperece, villant be a hang, ahogy az asztalt törölte nedves csutakkal, és elmosolyodott.

Reklámok
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s