OFOE és a Csobi Sound

Az Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesülete honlapján közölte egy rövid beszámolómat az első Csobi Soundról: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=861

Ennek bővített változata olvasható most itt.

 

 

 

 

Csobi Sound – kortárs irodalom a magyarórán

Egy költő, két közeg: Pál Dániel Levente kortárs szerző diákok és felnőttek tükrében

Új programsorozat vette kezdetét Csobi Sound néven, melyet jelenleg a csepeli Jedlik Ányos Gimnáziumban tartok egy-egy kortárs szerzővel. Nem titkolt célom, hogy a diákokhoz közelebb hozhassam a kortárs irodalmat és a szerzőket, illetve levonva a találkozások tapasztalatait, a magyar irodalom tantervébe beilleszthessem ezt a témakört. A József Attila Kör Irodalmi Egyesület támogatásával működő rendezvényen egyelőre alapvetően a JAK-hoz kötődő kortárs szerzőket hívok meg, havi rendszerességgel egy-egy délután. A hangsúly a személyes találkozáson van, hogy a kortárs irodalom és a kortárs szerzők „jelenléte” olvasóvá nevelje a diákokat, érdeklődőket. Másrészt fontosnak tartom, hogy a kortárs irodalomra való nyitottságot úgy sajátíttassam el a jelenlévőkkel, hogy drámapedagógiai és élménypedagógiai módszereket is alkalmazok, felhívva a figyelmet arra, hogy a magyartanításban sok esetben nagyobb eredményességgel alkalmazhatók ezek, mint a frontális oktatás.

A diákok elvárásai, kérdései előzetes felmérések alapján a következők voltak: milyen körülmények között, milyen élmények nyomán, hogyan születik a vers, hogyan elemzi egy saját versét a költő, miért jó költőnek lenni… a műhelytitkokra választ kaptak, záráskor írtak pár sort arról, hogy érezték magukat, ebből idéznék: “Élmény volt. A “Drága lelked két kezemmel óvom” című vers telitalálat volt. Teljesen átéreztem, élveztem, és élvezet volt látni, hogy mindenki mennyire figyelt.” „Igazán élvezetes és tanulságos volt. Élmény volt betekinteni egy igazi költő költészetébe.A versek csodálatosak voltak.” „A költészet és a művészet lényege szerintem az, hogy a művész saját szórakoztatására alkot. Általában mások a mű mögött álló érzelmeket nem ismerik. saját magukat látják a sorok között. Én is megtaláltam magamat ma, többször is.Köszönöm!” „Egyedülálló élményben volt részünk, azt hiszem, mindannyiunknak. Rendkívül jó ötletnek tartom, hogy ilyen programot hozott közelebb hozzánk a tanárnő. Őszintén remélem, hogy rendszeressé válik, mert olyan impulzusokat kapunk, melyek felbecsülhetetlenek!”

Első vendégem Pál Dániel Levente volt, akinek a Könyvhétre jelent meg 2. kötete, Ügyvezető költő a 21. században címmel. Elsőként a táblára felírtam a „költő”, majd az „ügyvezető/ menedzser” szavakat, később az „ügyvezető költő”-t. A szóasszociációk csodásan mutattak a kötet egésze felé, a címben megjelenő költőszerepben rejlő kettősség élesen kirajzolódott. Az ügyvezető költő, a menedzser költő ezek szerint egy kettős életet élő, széttartó figura, aki valószínűleg nehezen egyezteti össze kétlakiságát. Erősen dominált az az előítélet, hogy a költő szegény, szakadt bőrkabátban jár, a társadalmon kívül él, ezzel szemben őket is meglepte, hogy a két fogalom összeilleszthető, nem zárja ki egymást, sőt, sokkal izgalmasabb perspektívát kínál.

Ezután Pál Dániel Levente felolvasta a kötet címadó versét, az Ügyvezető költő a 21. századbant, mely után a diákok reflektáltak arra, előzetes tudás nélküli asszociációik mennyire voltak valós jóslatok. És igen, többségében nem vezették félre magukat, a versben megjelenő irányok, élethelyzetek, képek alátámasztották előfeltevéseiket.

Egy másik lehetséges folyamat ezután Kosztolányi Dezső: Költő a XX. században című versének összehasonlítása a kortárssal, erre idő híján nem került sor. Kettős táblázatban lehetne dolgozni, milyen hasonlóságok és különbségek vannak a két versben, milyen költőszerepet vall magáénak, mennyire függ ez vajon a kortól, az ő személyétől. A beszélgetésben izgalmas válasz volt a „Miért ezt a címet választottad?”-ra, hogy tudatos írói döntésként lett a kötetnek ez a címe, hiszen Petőfi és Kosztolányi után még senkisem használta ezt a címet, azonban jelentős háttere van, sok mindent előhív az olvasóban, és kísérletet tesz arra, hogy meghatározza a 21. század egy lehetséges ars poeticáját.

Utána a költészet mai különleges helyzetéről beszélgettünk, miszerint a fogyasztói társadalom igenis erősen befolyásolja a költői létmódot. A költő mint brand, márkanév kell, hogy megjelenjen, illetve nagyon nagy a felelőssége abban, hogy saját magát és a könyveit mint terméket reklámozza, fogyaszthatóvá tegye.

A következő blokkban a kötet egy igen meghatározó motívuma felé indultunk el, a sebhelyes férfitest felé. Ady Endre: Tüzes, sajgó seb vagyok című versében már megjelenik ez a motívum, először magát a fogalmat jártuk körbe. Mit jelent a seb, a sebesülés? Egyfajta hiány, nyom, jel, ami magán túlmutat. Milyen a testképe annak a lírai énnek, aki a sebeken keresztül kívánja meghatározni magát? Behozhatjuk azt a romantikus elképzelést, hogy a háborúból, harcokból visszatérő férfiak büszkén mutogatták egymásnak sebeiket, és az volt a férfiasabb, akinek a legtöbb sebe volt. Elvont értelemben a lelki sebesülések is büszkeségek lehetnek, olyan momentumok, kálváriák, amelyeket már legyőztünk életünk során, amelyektől megerősödtünk, így megválthatnak minket.

Gondolatébresztőnek más versekből válogattam részleteket ehhez a témához, hogy beszélgessünk róluk. A seb motívuma és a lírai én alakja köré rendeztem kérdéseimet, hogyan hozhat feloldozást a lélek, mit jelent a lírai én testének teljes átalakítása, átalakulása, milyen képek, tárgyak illeszkednek az egyes testrészekhez, hol van a határ morbiditás és szerelem között, a szeretet mennyiben bekebelezés, a fájdalom mennyire része a szeretésnek…

„álmodban egy mély kúthoz vezetlek
s amíg csókollak-ölellek
kimászik csendben nagyon éhes lelkem
átfurakszik elernyedt ujjaim között
drága lelkedhez hozzádörgölőzik
s pici nyelvével kegyetlen szelíden
feloldozza majd miattam sebeidet”

(drága lelked két kezemmel óvom)

„Vérrel festem meg az ajtókeretet,

beleimre akasztom könyveimet,

gyomromat átsikálom, kivakarom a koszt,

ajtót szerelek szebbik oldalára,

amit még ennék, itt melengetem,

szerelmesen várom szerelmesem.

Két bordám megfaragtam,

két költözés előtti gyertyát

két faragott bordámra viaszoltam;

megterítettem, ahogy illik,

medencémbe a meleg levest,

lapockámba a tésztát,

bőrömből szalvétát,

apróbb csontjaimból kést, kanalat, villát,

valami ilyesféle romantikát.”

(Most is mintha egy szürke szerelem)

Elhagytam egy sebhelyet

 

Egyszerűen elhagytam egy sebhelyet,

zsebemben volt, és zsebkendőbe gyűrtem.

Buszon? Utcán? Hazafelé menet?

Mikor egy kapualjba lefeküdtem?

 

Kutattam érte minden kis zugomat,

Bejelentettem azonnal: elveszett,

Merre jártam, kiraktam plakátokat,

Faggattam az ott járó embereket.

 

Ha sehol sincs, jajj, mihez kezdek akkor,

Ha sebhelyem ilyen könnyen elveszett?

S ha így hiányzik a sebhelyes nyomor,

Ki metsz belém új hegesedő sebet?

 

A lírai én naiv hangja, a mesélés anekdotázásra emlékeztető hangneme erős ellentétben áll a szöveg tartalmának súlyosságával. A kétségbeesést nagyszerűen jelzi formailag, a kérdő mondatok sokasága, a mondatok hosszúságának váltakozása, a rengeteg ige mozgalmasságot erősítő jelenléte mind a vers zaklatottságát fokozzák.

Kint és bent, zárt terek és tág terek vizsgálata is izgalmas feladat lehet. A zsebek, a zugok a bensőségességre, a busz, utca, plakátok pedig épp ellenkezőleg, a kifelé mutató irányokra példák.

Az időbeli változások, a jelen felé való közeledés végül a lírai énben is változást szül: riadtságból kétségbeesés lesz, teljes kilátástalanság.

Tartalmilag az elvesztést megvizsgálva rákérdezhetünk, hogy miért erősek a vers képei. Az ismerősség nagy erővel hat, csupa olyan képet, eseményt hoz be, amelyek mindannyiunk számára ismerősek.

Mindezt egy keresztrímes formában tálalja a szerző, amely ugyanúgy mozgást indukál, a lírai én belső beszédét juttatja eszünkbe, mintha kérdezne, felelne, miközben kétségbeesetten kutatja az elveszett sebet.

csutkára rágott az isten

csutkára rágott az isten

ledobott a mennyből

kipótolt a kígyó

megrágott az asszony

megrágott az ember

szeress, ha mindezt

megbocsátod

ami maradt, azt lerágod

vagy kipótolod

ami kipótolhatatlan

A ki beszél?-re hamar választ kapunk, a lírai én egy alma szerepét öltötte magára. A bűnbeesés kihagyhatatlan, azonban itt az almába harapó első egyén maga az isten, az isten által lerágott részt a kígyó pótolja, az asszony és az ember már ebbe haraphat. Járjuk körül magát a folyamatot, mit jelent csutkára rágni, mennyivel másabb megrágni valamit? A hús, a lédús, tápláló rész elfogyasztásával szemben a rágás negatív töltetű szó, az ember állatias oldalát erősíti.

Ha folytatjuk a szereplírát, egy másik alma jelenik meg a verstérben: az, akihez beszél a megrágott alma. Ami történt megbocsátandó, tehát akkor rögtön bűnös, rossz dolog, és hiába mesélte úgy, hogy rajta kívül eső dolgok miatt történt, mégis megbocsátást kér, mintha bűnös lenne. A végén két lehetetlen kérést intéz: a majdnem semmit lerágni vagy a kipótolhatatlant kipótolni.

Formailag egyszerű, már-már mondókákra emlékeztető, játékos szövegszervezés jelenik meg szemben a súlyos tartalommal. Izgalmas téma lehet a vers központozás nélkülisége: ha erre rákérdezünk, biztos hamar kitalálják, hogy az olvasóra bízott értelmezés és szabadkéz egy újabb 21. századi lírajellemző.

Pilinszky-tripp

Egy nagy fej sok szeme figyel.

A kerti székben egy gyerekisten

farag egy sokszemű nagy fejet.

Egy nagy fej sok szemét figyeli

odújából a bámuló madárhad,

s a sokszemű nagy fejet faragó kezet.

Indulok. A madarakkal

a kifordított égen. Szembe

nagy fejű, sokszemű lények

figyelnek,

iszonyú árnyékú angyalok.

Többen állnak. Bóbiskolnak.

Szorongatják egymás kezét.

Hunyorítok. Nem rettegek,

felveszek

egy faszilánkot.

Indulok. Egy ember formájú

hámlik az égről,

s a hetedik naptalan alkonyat

az anyaméh perzselő sötétjébe zuhan.

A kerti székben egy gyerekisten

farag egy sokszemű nagy fejet,

rátekeredik egy hirtelen megnövő virág;

megrúgom picit anyuka hasát,

körém hallgatag erdő ereszkedik.

Fekszem, ahogy megnyitják anyuka

testét. Többen állnak.

Bóbiskolnak. Szorongatják

egymás kezét. Kidarabol

egy kedves arcú doktor,

lehajtja fejét egy sokszemű virág.

A vers első versszakát szerettem volna először vizsgálni: 3 csoportra osztottam a diákokat. Az alapkérdés az volt, hogy mit látunk, miket látunk, és mi történik. Az egyik csoport a faragott nagy fej, a második csoport a faragó gyerekisten, a harmadik csoport pedig a bámuló madárhad versbéli figuráihoz talál ki közösen három mozdulatot. Ezt a három csoportot a képnek megfelelően, belül a faragott fej, körülötte a gyerekistenes csoport diákjai, majd a madárhadat játszó diákok helyezkedtek el. A három kör tapsra csinálta a három mozdulatot, melyben megmutatták, hogy milyen lehet a vers kezdő szituációja, egy lehetséges olvasatot, látványt, ami az olvasó elé tárul.

A továbbiakban ez zenével is kiegészíthető, különböző megadott instrukciókkal: pl. legyen benne fokozás, amiről beszélgetünk előtte, milyen irányú fokozást enged meg a vers világa, halkuljon vagy hangosabb legyen. És a figurákhoz tartozó zenék ugyanúgy összeereszthetőek, mint a mozdulatok, végül így hozva létre egy fúgához hasonló képződményt. Segítő kérdésként bevethetjük, hogy induljanak ki abból, milyen hangja lehet a faragásnak, a bámuló madarak tollai vajon milyen hanghatással rezegnek, a fejet faragó kezű gyerekisten az alliterációk által nyújt segítséget az induláshoz a dupla „f”-fel.

A másik lehetséges vizsgálódási felület a vers formai jellemzői felől építkezik. A 2. és a 4. versszakban megjelenő ismétlés újraindítja a verset, ez biztos szembetűnik, a lírai én alakot nyer a 4. versszakban: „Egy ember formájú hámlik az égről…”. Aztán vizsgáljuk meg, milyen igék, mozgások jelennek meg, ezek vajon milyen többletet hordoznak. Pl. figyelnek, állnak, bóbiskolnak, szorongatják, és ezzel szemben a hámlik, zuhan igék. Jól látszik, hogy a 2. versszakban belső feszültség, visszafojtottság és figyelem, várakozás áll szemben a 4. versszak passzív cselekvéseivel, ahol a feszültség ebből a magatehetetlenségből fakad. Mondattanilag ráadásul a 2. versszakban szaggatott, rövid mondatok jelennek meg az álomszerűséget ellenpontozva, a 4. versszakban a magatehetetlenség folyamatos lélegzetvételű, összetett mondatokból építkezik, a hámlás mozgásával ellentétben, a zuhanással párhuzamba állítva. Forma és tartalom így egészítik ki egymást.

A két versszak között lévő 3. tovább fokozza a feszültséget: az ismételt „nem rettegek”, a „faszilánk” mint fegyverként megjelenő tárgy, illetve a „hunyorítok” koncentrációja az előkészületet, az összpontosítást fokozza. Azonban nem lehet nem megvizsgálni az egész vershez kapcsolódó alapmotívumot, a szülést, amely mind formailag, mind tartalmilag a vers gerincét alkotja. Az előbb vizsgált mondatszerkezetek a szülés töredezett, olykor szakaszos, máskor folyamatszerű mozgásait példázza, tartalmilag pedig a faragás, a születés, formálódás figyelhető meg.

A második ismétlődő szerkezet: „A kerti székben egy gyerekisten/ farag egy sokszemű nagy fejet…” 5. versszakbeli ismétlése hozza meg a változást: a „hirtelen megnövő virág” és a „megrúgom” ige az eddigi mozgásokhoz képest látványosan produkálja a szülés utolsó erőbedobással végzett mozgását. Szépen lezárja az ereszkedő erdő képével, mely maga is izgalmas téma, nőiségszimbólum, összetettség, homály és kuszaság húzódik mögötte.

És a harmadik ismétlési forma, a „Bóbiskolnak. Szorongatják/ egymás kezét.” sorok is átértékelődnek ezáltal, a vers zárása pedig József Attila-i Altatóra emlékeztető megnyugvást hoz.

A lírai én felől vizsgálva meg a mozgásokat, indulok, hunyorítok, felveszek, indulok, megrúgom, fekszem, hasonlóképpen mutatja a megbékélést, a „valaminek a végére érés”-t. A zárósorban a lírai ént kidarabló doktorra rímel a „lehajtja fejét egy sokszemű virág” – a virág lehet ő maga, mely átváltozása előtt még sokszemű nagy fejként jelent meg.

A ribizlibokor virágzik homokozóm hűlt helyén című verset pár hónappal korábban egy felnőtteknek szóló képzés részeként elemeztük. Tökéletes példa arra, hogy a kortárs irodalmat nem ismerő középkorú korosztály is érdeklődik a kortárs irodalom iránt, ha megfelelően van tálalva. Zárásképpen következzen ennek az órának a vázlata.

ribizlibokor virágzik homokozóm hűlt helyén

két hónap múlva elvetélt

akinek pocakja megihletett

abban az órában a kagylóimat tisztogattam.

apám karjaiba sírta gyermekét anyám

apám gyermekkel vigasztalta anyám

ribizlibokrot ültetett homokozóm hűlt helyébe

a hintám kihidegvágták.

azóta nincs ott semmi.

csak a kert birsalmafényű csendje,

nyáron egy nyugágy és egy bölcső.

aztán a járóka, aztán a levelek.

így őszült ránk.

Felolvastam a címet, és megint címmeditációval kezdtem, a következő szavak jutottak a jelenlévők eszébe: elmúlás, vidámság, homokvár, emlékezés, játék, élet, gyermekkor, felnőttkor, megújulás. Utána felolvastam a verset, és szavazással eldöntöttük, a vers mentén haladjunk vagy szempontok szerint. Az előbbi mellett voksoltak.

Az első mondat tartalmi és formai elemzése következett, a kagylótisztogatásból indultunk ki. Milyen az a lírai én, aki kagylót tisztogat? Aprólékos, szöszölős, erősen koncentrál, ezzel szemben ellentét van a szövegben, hiszen épp emiatt a koncentrálás miatt lesz figyelmetlen, nem veszi észre, hogy mellette elvetél valaki. Ez a feszültség indítja a szöveget, és végig át is hatja a szöveget. Az anya és apa mint őstoposzok behozzák, illetve fokozzák a születés, halál, gyerek, szülő ellentétpárjait, melyek a sírás és a vigasz szavakkal újabb ellenpontban erősödnek.

(Ha szempontok szerint haladtunk volna, aki kellett volna gyűjteniük az ellentétpárokat: terhesség – vetélés, sírás – vigasz, ültet – kihidegvág, semmi – van, nyár – ősz.)

A ribizlibokor változás jelent, ezt könnyen belátták, a vesztes a homokozó és a hinta. Kitágítottuk a képeket, mi mit jelenthet, mi mindent hordat magában, pl. a gyerekkort a hinta, a homokozó, amely elmúlt, átértékelődésre kényszerült, ezzel szemben a ribizlibokor tele van gyümölccsel, új élettel, és táplál.

Azóta nincs ott semmi – írja a költő, de rögtön pontosít, csak a birsalmafényű csönd, a csendből teremt, a kert behozza a bőséget, a boldogságot, majd már-már ornamentikaszerűen jelenik meg a csendből, teremtődik meg a nyugágy, a bölcső, a járóka és a levelek. A ránk őszülés, két irányba mutat. Öregedés és ősz, persze mindkettő tele az elmúlással, de egyöntetű volt a jelenlévők véleménye, hogy ez nem egy negatív ősz.

És ahogy visszatekintettünk, a címnél felmerülő kérdések, gyerekkor, felnőttkor, élet, halál, megújulás mind jelen voltak. Mindez formailag is izgalmas módon, észrevették az összes sajátosságot: a kisbetűsséget, bizonyos pontokon a központozás hiányát, az egyre bővülő mondatokat, értelmezték is, miszerint ezek mind az olvasói szabadságot erősítik, az értelmezési lehetőségeket tágítják, mind hangsúlyok, mind kijelentések tekintetében. A leginkább ez zavarta őket, a rájuk hárított felelősség, és annak a belátása, elfogadása, hogy nincsenek rossz válaszok, egy vers akkor működik, hogyha többféle módon képes megnyílni, több dolgot árul el egy-egy olvasónak.

Advertisements
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s