Szepessy Ákos “3 ilyen, 3 olyan” című kiálllításának megnyitóbeszéde – KAS Galéria

Amikor először találkoztam Szepessy Ákossal, 2002-t írhattunk, hideg ősz volt, november. Egy barátnőm mutatta be, mint híres képzőművészbarátját, akit a Bruthalia alkotókör révén ismert meg. Egész éjjel csatangoltunk a városban, a nagy fekete kalapos férfi hófehér ruhában és mi ketten. Szemerkélt az eső. Aztán évek teltek el csönddel, néha-néha összefutottunk az éjszakában. Később egy keresztelőn, egy lépcsőfordulóban, utóbb egy kiállításának bontására értem épp oda. Valahogy mindig elkerültük egymást.

A tárgyaival éppen így van ő is. Bejárja Pestet és Budát, ahogy képzelem: a nagy fekete kalapban kutat, aztán talál ezt-azt. Embert, tárgyat, történetet. Összegyűjti, ami megszólítja, aztán hónapokig egymáshoz se szólnak. Van ő és vannak a tárgyak. Néma csónakok egymás mellett egy lakástérben, kiszuperált orvosi szekrény tetején, vagy épp a fogasra akasztva.

Aztán jött egy éjjel, épp sört kortyoltam, talán szerda este volt. Utánaszóltam, szia, Ákos, ő pedig mesélni kezdett, hogy azóta megházasodott, és gyereke született. Épp fel volt dúlva, valami apró összezördülés után indult neki a városnak. Ahogy beszélt, a végén ragyogott az arca, tudom-e, rádöbbent megint, milyen boldog is valójában. Így indult haza, feszültek a fehér vitorlák.

„4 ilyen, 4 olyan”-nak indult, aztán 3-3 lett belőle. Karfák, kiskocsik, képeslapok, hátkaparó, mérleg, és ami a földgömbből maradt, a váz. Azt mondja, a tárgyak fontosak, de kevesen legyenek, kitüntetettek. Aztán egyszer csak lekászálódnak az orvosi szekrényről, és valami történik. Vitorlabontás. Hogy ki kit szólít meg, olyan esetleges. A karfán éveken át támaszkodott egy öreg nő, az unokái vasárnap délutánonként feszítgették a rögzítéseit. Míg olvasott, az ékek továbblazultak, aztán mire kihullott az asszony kezéből a könyv, az unoka felnőtt, és úgy döntöttek, nem jó semmire. Se tartani, se támasztani. A nippek és a csipke csöndesek a vitrinben, róluk nem beszélek, hogyan búcsúztak el.

A kiscseléd a tejért szalad, tolja a kiskocsit, szuszog, hullámoznak a keblei, tajtékot vetnek, egy kéményseprő megáll, úgy bámulja meg az utca közepén. A kamaszok füttyentenek, vérbő reggelre ébred a város. A kiscseléd szuszog, nézi a kirakatokat, szép az arca, gondolja a férfi, Buda hangosan ébred, de ő Pestre vágyik. Odaát annyi színház van, púdertől nehéz a levegő, az urak azt ígérik, belőle színésznőt csinálnak. Ő meg kiskocsit zörget, a szót nem érti, hogyan „csinálják”, rosszat sejt – a tejesüvegek kocognak, csak össze ne törjenek. De ő bízik a jóistenben.

A földgömb is csak addig érdekes, amíg nem pörgetheted körbe. Az íróasztalon porosodni fog, minden hétfő délután langyos ronggyal törlik át. A kisfiú durcásan kéri számon később az anyján, azt ígérted, bármi lehetek, és most itt állok megokosodva, gonoszan. A földgömb egyre gyorsabb, hasít a szélben Párizs, New York és Burma, egy-egy mozdulatot emel ki a szem, amikor érinti Afrikát, el innen, el innen, mondogatja, aztán arcon vágja az anyját. Dögöljön meg, anyám, itt nem lehet élni, és két kezébe veszi a gömböt, „óriás lehetsz”, kattog a fejben az Altató, de most senki nem mesél, és ahogy a földön roppan a világ, valami a fiúban is eltörik. Az ajtót sem zárja, úgy megy el. Mama hiába lélegzik, halott.

A mérleg a szertárban nem lebeg. Kifeszített pillanat ez, kint is vészjósló a csönd, 56-ot írunk, ősz van. Jó lenne tudni, mikor jönnek újra a gyerekek, mikor fogdossák meg a tányért, mikor billentik ki úgy, hogy abban csak jó legyen. Egy élet, ami stabilan boldogtalan, inogva szép, ahogy mindig mást mutat. Nézi a fényeket, képtelenül szépek, a Dunán a sirályok a vízen ülnek, mintha fáznának is. A köd lassan kúszik, eltakarja a kecses fejeket, szárnyakat, a lábaikat hiába keresnék, nincsen. Áldás, békesség, mondogatja. A tantermek súlyosak, porszag és csönd, a zsivajra vágyik. Úgy képzeli, ezek a madarak boldogak. Nézi a vizet, egyszerre repülnek fel, mintha a víz indulna meg az ég felé. A mérleg megnyugszik, szép ez is, akkor robbantanak először odakint. Hintázni kezd.

A 3 plusz 3 kollázs negyedik darabja hiányzik. A hat tárgy hetedikje lehetne Szepessy Ákos maga. És ő a „Munkálkodás egy kiskocsin”, ő a „Szárnyas karfa” és a „Mérleg félkarral” is. Az esély, hogy a szemétből, lomból valami legyen, maradjon. Nem misszió ez, nem is kell túlmisztifikálni. De az mégiscsak szép, hogy melyik tárgy melyik mellé kerül, mikor kezd el hintázni az a mérleg. A három fotón csupa nő van, a nőknek csupa fekete vagy eltakart az arca. Üres helyek, talált tárgyak. Nincs hang, fül, szem, ráncok. Nem fognak megöregedni, és többet kacagni se. De ezekért a bokákért rajongott a fél kerület.

Mindig az a nehéz, melyik tárgy kerül ki, meséli Ákos. Mert – és Picassót idézi – el kell dobni hármat, hogy kollázs szülessen meg. Alázat kell, hogy a tárgyak megmutathassák egy másik arcukat, az elengedés művészete.

 

Advertisements
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s