Akt

Lassan emelkedik a test. A súly a szíven, minden lélegzetvétel arra van, hogy könnyítsen, a kilégzéssel lökje ki a fojtó részecskéket az áramból. A határidők, a kérdések és a számlák most puszta biológia. A fej alatt és mögött párna, a bal keze a fej alatt, a fény felé mered, nem zsibbad. Puhán ejti össze a csuklót a kéz, akár mozdulhatna is, a másik a csípőn pihen, kedvező szögek. A térd behúzva kicsit. Alszik. Csönd van, a budai hegyek közt moha zizeg, hangosan húzza le a garázsajtót Marla, kicsit megtámaszkodik, mielőtt benyit majd. A fotókért vissza kell menni, erre gondol, mert mégiscsak jobb, ha ő megy érte, mintha évekkel később idegenek kukázzák ki. A padláson is az az ismeretlen sárgult kép, valószerűtlen, hogy repülhetett pont oda. Persze a bombázásokkal magyarázták, a robbanás ereje fellökte, a véletlenek valahogy úgy játszhattak épp össze, hogy végül Nagypapa és Nagymama egy padlásszobába szálltak. Lehetne szép, ahogy repülni látom őket, gondolja, és közben felkapcsolja a villanyt. A garázsban ott felejtett szerszámok és gépek, egy asztal, ami felett a szögeknek tárolódobozt fúrtak fel még évekkel ezelőtt. Külön a 10-es és a 6-osok, megint máshol az anyák.

A slusszkulcs a markában, még mindig arra a házra gondol, a frissen lakkozott parkettára, a festékszagra. Tisztaszagú lett a lakás, mintha mocskos lett volna, pedig dehogy, az öregek után mégis át kell pucolni mindent. Ezt hajtogatták. A sarokban felütötte a fejét a penész, a konvektor kattogott, és ennyi fal túl szűkös teret hagy az embernek. Látta maga előtt az ebédlőasztalt, a család kényszeres találkozóiból mindig sokat tanult, főleg a szerepeire készült fel tökéletesen. Talán itt épp ezzel lehetett a baj, tisztázatlanok a szerepek, csupa vicsorító felnőtt, bizonytalanul billegő lányok, akik amíg nem hasasodnak, igazából még nem a família részei. Akkor majd lehet tanácsokat adni, megfogadni, vedd fel, nem megfogadni, majd abbahagyja a sírást. Próbálgatni a tereket, ki mennyire uralkodhat a másikon, mennyit hasíthat belőle ki. A kor vagy a nem jogán. Amikor a test önálló életre kel, minden, ami kívülről jön, mintha víz alól jönne, vajon mire emlékszik majd mindebből egy új test? A kádból sokszor kihallgatott beszélgetések, ahogy a zománc és a csövek a hangot vitték, míg a haját öblítette, artikulálatlan hangokká korcsosultak, talán ennyi marad meg ezekből a beszélgetésekből is. Mint a festék alatt lemart újságpapírnak, régi glettnek, marad-e nyoma?

Az ablakot repedések nélkül emelték ki a kerettel együtt, az újon rács van, azon keresztül látni messzire. Nagypapára gondol és Nagymamára, ahogy már ilyen korán sötétedik, kiállnak az ablakba, esti rítus ez, Nagypapa átöleli Nagymama vállát, nézik a nappaliból eléjük terülő várost, a fények ismerősek, helyezgetik alattuk a házakat, épületeket, az ott a Bazilika, nézd. A lakásban félhomály van, csak a kislámpa ég. A leggyönyörűbb asszonyt választottam. Nagymama odafordul, felnevet, megszorítja Nagypapa derekát. Lassan csókolja meg. Az ősz tincsek megmozdulnak, mintha szél kavarta volna fel a szobát, pedig csak Nagypapa hajol újra és újra Nagymamához. Lefejtik egymásról a tétova karokat, Nagypapa mozdul, Nagymama rá visszaint. Túl sok magán a ruha, kisasszony, mondja pajkosan, és kacsint, Nagymama szeme ragyog. A kinti fények egy árnyalatnyit összebújnak, a túloldalról Pest tükrözi az öreg szemeket, ő nem szemérmes, kitágulnak a fekete pupillák. Már nem úgy mozdul a test, ahogy rég, vagy ahogy kellene, a kardigánból lassan bújtatja ki, Nagymama segít az övénél. Aztán a blúz gombjai is esetlenek, tömpék az ujjak, óriássá nőttek a szűk lyukakhoz képest, megöregedtem, nevet fel. Nagymama a képekre gondol, a gyerekkori arcra, a hosszúkás tojásdad homlokra, koponyacsontra. Hogy milyen abban keresni, aztán megtalálni Nagypapát, bízva abban, a csont örök, talán mégis van az emberben, ami állandó, hiába annyi év, annyi reggel, toporgás a fürdőszoba előtt, ha puszta por lesz is, képes méltósággal elegyedni el. A tekintete tiszta, ebbe a kíváncsiságba szerettem bele, de nem vallja meg. Fel kellene írni, ne legyen késő.

A feleségét az ágyhoz vezeti, lassan lépdelnek, óvatosan, a térd nehezen hajlik, fáj is némely mozdulatnál. De most lüktet, talán halkabban, mint rég, de mennyivel édesebb muzsika ez, gondolja a nő, ahogy a férje maga mellé ülteti az ágyra. A melltartón kombiné, a régi selyem, a kislámpa elnagyolja, pedig a legszebb hússzín, a régi divat szerinti minőségi márka. Külön vetkőznek. Egymás mellett görnyed a két test, nincs benne semmi erotika, semmi vadság, mégis a legszenvedélyesebb, a legemberibb, ahogy ők ketten most egymásért vetkőznek. Nem habzsolnak, nem tépnek le semmit, az anyag szentséggé így válik, és szentség lesz a test is, ahogy az egyik is, másik is, mintha oltár elé, úgy görnyed maga elé. A két ember most van egymáshoz a legközelebb. Nincsen féltés, mert csak a közelség van, nincsen irigység, mert csak a szépség van, és nincsen idegenség, mert csak a béke van. A férfi megpihen, a zokni mélyen van, a nadrágból állva bújik ki, az se könnyű. A szagok egyre erősebbek a térben, a budai utca csendes, lassan hazaérnek mind a szomszédok, vacsora alá gyújtanak, kikérdezik a leckét. A nő karja alig mozog, meglazítja a szoknyát, kilép belőle, lassan csúszik, a kombinéból nem tud kibújni, a férfi eléáll, lesegíti róla. Mint egy másik testről, úgy segíti le a ruhát, mintha mosdatni készülne, nem meglesni a mellét. Az persze töppedt, a ráncoktól alaktalan és csüng is, de nem takarja el. Semmi félszegség, szemérem. Úgy ismered, mint a sajátod. A férfi bólint, az ing következik, máskor a pizsamaalsót húzná. Most vetkezik. A harisnya combközépig ér, kicsatolja a harisnyakötő gombjait, finoman görgeti az anyagot a lábán. Az ágy szélére rakja ezt is, a blúz és a szoknya mellé, a férfi inge, nadrágja összehajtva mellette. Aléltan hevernek a frottírköpenyek. Ülve pihegnek, a nő fehérneműben, a férfi alsónadrágban. A test tele anyajeggyel, folttal és göcsörttel, egymáshoz öregedtek a sejtjeik. A férfi háta barázdált, szikkadt cserzett földön ejtett mélyedések, a nőé puhább, omlékony löszös talaj. Lassan emelkedik a test. A súly a szíven, minden lélegzetvétel arra van, hogy könnyítsen. Összesűríthetetlen ennyi év. Végül egy ágyszélben összefoglalható, ahogy ott ülnek egymás mellett, kívánva egymást, ahogy soha. Ne kapcsold le a kislámpát, látni akarlak, mondja Nagymama.

A garázsból lépcső vezet fel a házba, üresek a szobák, a hálóba megy. Nézi, lassan emelkedik a test. A súly a szíven, minden lélegzetvétel arra van, hogy könnyítsen, a kilégzéssel lökje ki a fojtó részecskéket az áramból. A határidők, a kérdések és a számlák most puszta biológia. A fej alatt és mögött párna, a bal keze a fej alatt, a fény felé mered, nem zsibbad. Puhán ejti össze a csuklót a kéz, akár mozdulhatna is, a másik a csípőn pihen, kedvező szögek. A térd behúzva kicsit. A Fésűember alszik. Marla az ágy szélére ül, vetkőzni kezd.

Reklámok
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  1. Áfra János szerint:

    a múlás fájdalmasan szép

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s