Morze

Muterkám hátradőlt, nagyapámat lassan engedték le a földbe. Még jó, hogy mögötte álltam, ketten nyúltunk utána, Szofka és én. Muterkám elvigyorodott, Jók a reflexeid, de kisírt szemeinek látványától engem is elfogott a jeges rémület, mi lesz majd, ha meg fog halni. Hazudsz, Martin, villant a szeme, igazából attól fosol, hogy te is kikerülsz majd innen. Naná. Magad mögött hagyod, ahogy Marlát is, nem lesz több fékezés a jegenyék alatt, hasalján tolakodó izgalom. Azt mondom neki, a magány elemem, és mert sokat harcoltam érte, nem engedek belőle. Már tudja, mikor hazudok. Ha a magány az elhagyatottságról szól, nem vagyok magányos, és Marla, te sem vagy az. Ha a magány csendről, egyedüllétről szól, nem vagyunk feltétlenül elhagyatva, mondja ő. Tudom, írtam neki, olykor hetek fognak eltelni, hogy csak a szó lesz nekünk, de nem félek… Érosz erős, de annyiszor legyőztem már, hogy szinte rinyált, most az egyszer tegyek a kedvére. És a kedvére tettem, begördültem a házad elé, az istennek fordítottam a talpacskáidat, az égig emeltelek, hogy magadra találj. Hogy aztán elhagytál, az is rendben van, de most zúg a klíma, képpé merevedtünk, a végén tökéletes fehér lett a nyakad és az arcod is, csak a púder és a púderből kivillanó vörös ajkak, ennyim maradt. De nem nyafogok, megöregedtem hozzád, meine wundersame geisha.
Szomorúnak láttam az utolsó napokban, szomorúan merengett a kávéscsésze felett, szomorúan merengtem én is, mert hiába hazudtam érted ügyesen, hiába, a kezem emlékezik a bőrödre, a nyakszirted fel tudom idézni. A többi arcpirító ennyi idő múltán is. Muterkám kellene, meséljen, férfiember hogyan temetkezik. Összeöltik-e az évek az ember ajkait, vagy maguktól nőnek-e össze, nem tudom. Férfias mulatság ez is. Marléna az apjához futott, mesélj a nőkről, akiket szerettél, és akik viszontszerettek, de Rahó néma maradt, néma Körösmező is. Csak a Fekete-Tisza és a Fehér-Tisza markolt néha a gyomrába, ahogy Keresztanyám mesélte, dünnyögte Marla a kávéscsésze fölött, már a határon görcsbe rándult, mert valamit mindig találtak. Lénáé tehát olyan család, amely mindig határon át akar menni, nyughatatlan, nem bír egyhelyben maradni, ott is topog, igyekezzél már. A kioltott mozgás halált hoz, a reumás lábakba belehalnak a nők. Mert menni kell. Marla is ezt tanulta, úton lenni boldogság, mesélte az apja, ahogy később azt is, volt, hogy 10 km-rel arrébb ébredt a zúgó volán mögött. Akkor tanult meg rettegni Marla az autóktól és a zúgástól, a motorzaj émelyítő, pedig papa erősen tartja a kormányt. Kihúzódik a konyhába a Keresztanyámmal, meséli Léna, a család többi tagja a nagyszobában, cuppan a hús, gőzölög a fehérrépa, karalábé, egyre nehezebb, suttogja Keresztanyám, apám csak bólogat, nem kérdez vissza, fél szavakból értik egymást. Szülők nélkül a testvérekkel ez lesz, a határon egy szemvillanásból érti, most. Retteg, de indul, mert Öcsike azt mondta. Most, és akkor kiderül, mire elég a vér, érti-e a nővér, ha megáll, meghal. A Fekete-Tisza néma, néma a Fehér-Tisza is, évekkel később lesz csak hangos, amikor az öregek az asztal tetejére állnak, úgy várják apámat, aki most egyszerre Öcsike és a Férfi, aki eljön és megmenti őket, mert a víz az úr. Állnak a hokedlin, az oly sokszor suvickolt linóleum görög, felpöndörödve a szélei, lassan kinyílik a szekrényajtó, lassan ringatózva kibillennek a lábasok, a tálak, habverők és fakanalak. Lebeg a fakanál, Bözsimanci nézi, csönd van, hiába zúg a víz, belül csönd van, a vénasszonyok arra gondolnak, itt halunk meg. Már nem haragszanak apámra, mert késik, nem kérik számon, életükben először csöndesek, nem diktálnak, a fakanalat nézik, közben egymás kezét fogják, két göcsörtös manó, a csípőficam miatt Marla gyerekkorának rémei.
Testvér a testvérrel, a végén ennyi marad, az idősebb a férjére gondol, a gyerekeire, a szemközti ajtót nézi, amögött volt a halottas ágy, gyerekkorom első halálszaga, meséli Marla, pedig csak a paplanra emlékszik, a tiszta szagra, a felkönyökölő férfira, aki mellett Bözsimanci tördelte a kezét. Mihaszna gyönyörűség. Lajos bá erre gondol, nézi az asszonyt, eszébe jutnak az éjszakák, ahogy a ficamtól görbe lábakat kibújtatja, felemeli, az asszony visszahajtja a kombinét, ne nézzen, Lajos, ne nézzen engem, utasítja a férfit. Lajos elfordul, a dühtől horgad a vágy, a farka a dühtől keményedik, legyen meg a te akaratod, suttogja az egyik, de nem tudni, a nő gondolja-e, vagy a férfi, de biztosan düh van mögötte. Dühvel ökleli, dühvel fogadja magába, dühvel gyorsít és düh szedi szaporábban a levegőt. A düh indítja el a bizsergést a lábak között, a dühtől szaladnak végig a hüvelyben az apró remegések, dühvel segít rá, dühvel támaszt alá, aztán dühvel élvez el mindkettő. Erre gondol, ahogy a hokedlin áll, de mindez kevés lesz, átlép az asztalra, még szorítja a testvére kezét, fentről jobban tudok segíteni, mondja ki hangosan, a másik szemében rettegés, hogy itt hagysz, és akkor elragad az ár, épp úgy, gondolja Martin, mint engem, a kurva anyád Marléna, elhagytál, és azóta fulladok, nincs hol dühösnek lennem, nincs ember, aki dühvel ölel vissza, mert a szerelem, ha hazudik, akkor dühös és ölni is képes, na látod, ezt vetted el tőlem, ettől szabadítottalak meg, súgja Marla, de Martin megrázza a fejét, és akkor végre csönd lesz, se a Fekete, se a Fehér.
Fellép a húg is az asztalra, két súlyos test alatt nem billenhet meg, gondolja az egyik, a másik, hogy most már biztos, hogy mindketten itt halunk meg. És mereven nézi a szemközti ajtót. Apám nyomja a gázt, mint gyerekkoromban, mondogatja, ha baj lenne, két órán belül itt vagyok, eljövök értetek, én meg nem merem megkérdezni, hogy ilyenkor anyára is gondol, vagy őt ott hagyná.
Végül mindig egy másik nő miatt boldog a férfi a nővel. Amiatt, aki gyereket szült neki, de a gyomra fordult fel, ha a hangjára gondolt, amiatt, aki elvetélt, méhnyakrák, próbálgatta a tükör előtt némi daccal a szemében Szonyecska, hadd fájjon a Fésűembernek is, ha már belőle minden érzés kihalt egy szó miatt. Amiatt, aki a fára tekeredett, pedig csak annyit kellett volna kérni, maradj, utánaszaladni, főzni egy teát. És amiatt, akit ott hagyott a lombok alatt, míg az autóban ült, és nézte, nézte az ablakot, bukóra nyitja vagy kitárja, de hosszú idő óta zárva volt. Jól van ez így. Aztán Martin nem ment többet arra. A hála valahol itt kezdődik, miattad vagyok boldog, miattad nem öregszem, úgy, ahogy a többi csórikám, látod, én minden reggel felkelek, arcvizet paskolok az arcomra, és hálát adok az istennek, hogy nem hallom a hangod, nem szülted meg a gyerekünket, hogy nem mentem utánad, és nem melletted ébredtem fel.

Reklámok
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s