Hurt

 

Mindenre emlékeszem. Az autó lefékez, a nő kiszáll. A bent ülő mormol még valamit utána, Muterkám, azt hinnéd, elköszön, épp ellenkezőleg, utánaszól. Balra csönd, jobbra áhitat. Azon vagyok, hogy elfelejtsem. Ígérem, erőm szerint teszem a dolgom: hétről hétre nagy hévvel és vésővel töröm darabokra a nevét, betűnként, mit hazudjak. Van egy bőrönd, Berlinben hagytam még decemberben, érzelmes apróságok, Marlának szántam, szánom most is. Pár doboz füstszűrős Garbáty, parfüm, egy üveg Château Durfort, 1928-as évjárat, két palack van már csak belőle a földkerekségen. Marla meginná, mint Krisztus vérét, Léna szomorú és zavart lenne tőle, ezért rejtettem el. Most már nem félek. Tudom, hogy fájhat jobban, de ma megtapasztaltam azt is, valóban minden döntés. Muterkám halott szövet, néhány egymásba csavarodva növő hajszál, körömél, de messze van. Asszonyos csípője alatt összenyomódnak a férgek, zsíros testükből kifröccsen az anyag. Martin azt írta, És örülök, hogy boldog, hogy nagyon az, és teszem a dolgom, töröm a nevét, mert ha nem tenném, elszállna az életkedvem. Igyekszem nem emlékezni, se mondatokra, se másra. Én ezt megint nem értem. Az ember annyit hazudik össze egy másiknak, csakhogy győztesen jöjjön ki, menthesse a bőrét. Szerelemről szó sem volt. Csak játékról, játszmáról, amit nézve kezeit dörzsölte az ördög, mert tetszett neki. Szerelemről volt szó, mélységről és magasságról, hogy mialatt a Fésűember kitaposta szívéből Szonyecskát, az orosz kurvát, addig Marléna megszeresse Martint, mintha saját magát tenné. Hosszan csatangoltak egymás felé, amerre senki más nincs, míg Marla felegyenesedhetett.
Gondol maga az elmúlásra? A kabinban egy férfi és egy nő ül Marla mellett, az ember egyszerű teremtés, 20 perc alatt eljut az időjárástól az érintésig. Én igyekszem nem szem elől téveszteni, bár megvallom, a legtöbbet azon tűnődöm, mi az, ami elmúlik. Ahogy boncoltgatom magam, egyre kevesebb kézzelfogható marad. Ki tudja, meglehet, a végén nem is lesz, ami elmúljon… Javíthatatlan vagyok… alig hatvanéves, és máris szentimentális rohamokat produkálok. Mintha boldogtalan lennék. Tudja, a fiam szerint a boldogság olyan, mintha az ember a napba nézne, anélkül, hogy hunyorognia kellene. Emlékszem a boldogság pillanataira, talán lesz is még rá alkalmam. De a boldogságnak a boldogtalanság nem ellenpárja. Ha boldogtalanok vagyunk, nem a boldogság után vágyunk, hanem célt keresünk, mert célt tévesztettünk. A boldogság céltalan, akár a boldogtalanság. Muterka hátradől, fogalma sincs róla, ki vagyok. Kiszaladtak belőle a Martintól eltanult mondatok, most vár. Szörnyűek ezek a fűtetlen és sötét kocsik, méltatlankodott órákkal ezelőtt. Már nincs is ősz, se tavasz. Rögtön a bunda kell, a hótaposó. A szemben ülő bólogat. Még nem döntötte el, akar-e beszélgetni. Gyakran utazik? Muterkám nem hagyja, őt nem abból a fából, de hiába, meséli Martin, különben meg állandóan teleszarva a bugyi, most is kompenzál, férfiakat csábít el két és fél óra alatt, hogy otthon a tükörbe tudjon nézni. A szemöldöke szemceruzától íves, kurvásan vékony és fekete, a szájáról kopik a rúzs, ahogy beszél, lenyalta. A férfi bólogat, Muterkám felkiált, Tudtam, tudtam, pedig dehogy ő bármit is, túl könnyű ő ahhoz. Mindenki könnyű, csak a szerzetesek lelke marad súlyos és rezdületlen, semmi újdonság, a billegő asztal lába alá gondosan hajtogatták a papírfecnit, többé a szeme elé ne kerüljön se vágyakozás, se elégedetlenség, se szeretet. Így már könnyen mondják, hogy az isten jó és megbocsát, meg hogy erős vagy, fiam ahhoz, hogy ne vétkezz. Muterkám dalol. A férfi enged, lassan bontja ki a sorokat, mesél a földről, hogyan kell felásni, a szőlőt megmetszeni, az élet valójában erről szól, ezeken múlik, kint robog a táj. Rosszul szigetelt az ablak, befúj a hideg, Marla belealszik a zakatolásba, kint lassan hullani kezd a hó.
Ez a történet már akkor véget ért, mikor elkezdődött. Bármi lehet, mondta Martin, de ne szeress belém, ígérem, én sem fogok. Itt a hazugság magva, Szonyecska teste összegörnyed, csontosnak és hosszúnak képzelem, bár sosem láttam, de tudom, ettől menekülnie kellett a Fésűembernek. Mert a csontos test előbb csábítóan hűvös, aztán megfagyaszt, hideg. Mert a méhe száraz, pereg a por, felfelé száll, valami nincs rendben velem, gondolja, és igaza van, nem életre termett, nem tud teremteni. A hosszú ujjakba beleakadtak a Fésűember fogai, hiába cibálta, hiába csókolta őket, lehelte az életet belé, ennyi sebet nem lehet lemosni hónapok alatt sem. A hidegtől megfagyott fokok, a Fésűember testén lévő pörsenések és szőrök apránként letörtek, kivédhetetlenül támadtak az oroszok. Szibéria nem bocsát meg, Marla nagyapja Lembergben adta el a testét egy másik orosz kurvának, a bányában állt és rakodta a köveket, Nagymama messze volt, Nagypapa pedig rettegett. Tönkretették, mesélte apám, Hol a súly, túl könnyű így az élet, énekelte Nagyapám, arról hallgatott a család, hoyg ilyen dal a világon nincsen, hogy vannak olyan nők, akik kiszívják a férjekből az életet, mert fáznak, rettenetesen fáznak.Ezek a nők nehezítik el a férfiak szívét, telepakolják kővel, később az unoka szíve lesz súlyos és nehéz, nincsen benne semmi szent, csak vágy és szeretet. Forró a teste is.
A sebekkel vigyázott. Marla nem hagyott nyomot, se illatot, se jelzést, bár gyanította, Martin azért járt hozzá kora délután, hogy utána még lemoshassa róla a nő szagát, mielőtt Szofka hazaér. Mintha útszéli por lenne, sár, ami felfröcskölődött, kávéfoltok a nadrág szélén. Legyen így. Legyek kimosható, gondolta Marla, legyek lemosható, velem együtt sikáljon le magáról is egy részt, a bőrfelület sokat kibír, pláne a Martiné, vastag és szarus, náci tiszteken edzett német vér, nem hámlik, érje bármi. Nagypapa közben Nagymamára gondol, míg lábával az orosz hidegben gázol, előbb csak bokáig, aztán térdig, úgy, hogy két generáció kéri számon a cirill betűkön Nagypapa sebeit, de hiába, Nagypapa hazjön bár, de élőhalott, mosolyog még, de a testét belülről repeszti szét a szilánkosan szétfutó fagy. Nagypapa orosz telek, Nagymamához meghalni megy a hátországba. Marla, neked erősnek kell lenned, szól át Nagyapa odaátról, az orosz kurvák, hidd el, nincsenek, Marla erre riad álmából, vagy csak megállt a vonat.
Azt hazudom, Muterkám, hogy Ami hiányzik, az a talpa, ahogy hüvelykujjammal végiggyúrom. A hangja, amely a füstön keresztül megérintett. Mozdulatai, melyek Isten-bizonyítékként rebbentek. A nevét összetöröm, ígérem. De ahogy a süteményeket sem vagyok képes elfelejteni, úgy hordom nyelvemen az ízét. Ez a legnehezebb. De igyekszem. A nő gyenge vad, megsajnálja a vadászt, darabokban mérhető lesz, körbekeríthető tér, telek.
Azt mondja, mindenre emlékszik, de közben annyit felejt az ember, mondja Muterkám a szembe ülő férfinak, butulunk, nem igaz, és felkacag, a térdét csapkodja, mert a férfi is visszanevet rá, Muterka győzött, előredől, a férfi kezébe kap, együtt nevetnek, fogják egymás kezét, úgy nevetnek, mialatt áll a vonat. Itt állok, mást nem tehetek, írta Martin, Gondol maga az elmúlásra, kérdezi újra Muterkám. Martin folytatja, Ne válaszoljon, sőt, törje maga is össze a nevemet. Nem vagyunk egyformák. Az ígéretek, a ki nem mondottak is, olyanok, mint a tej, szavatosságuk van. Mire megértjük, savanyú a szánk. Néhány hónap, talán pár év, tekintettel arra, hogy az vagyok, aki, érzékenyebb és megfoghatatlanabb. Az én hibám. Tudom. És mert soha senkinek adósa nem maradtam, most is egyenes derékkal állok a kasszánál. Az én hibám. A bölcsesség nem a szív tulajdonsága. Nem vagyok bölcs, tanulok, de keveset tudok. A zavart és tehetetlenséget tegye félre, a krízisek mindig többé tettek. Most sem lesz ez másképp. A titkokat megtartom, megbánás nincs bennem.
A szerelem önző. És önző a hó is, legyen bármilyen szép, ahogy hullik, vagy ahogy beteríti a tájat. Mintha bármi feledhető lenne, eltussolható. Mintha nem lenne. Nézd, Szonya, én megtanulok nem rettegni tőled, és a végén még hálás is leszek ezért. De akkorra majd elfelejtem, hogy ki vagy, és miért is kellene hálásnak lennem. Nagyapa lábai továbbvisznek. Ahogy gyerekként sosem, a szánkón ülök, húz fefelé a dombtetőre. Kacagunk, valami vicceset mondott. Előre akarsz vagy hátra? Elől, Nagypapa. Megdicsér, mert már nem félek. Beül mögém, érzem, ahogy erősen tartja körülöttem a kötelet, a karja óvón körbeér. Lábbal irányít, van, ahogy valójában nem lesz neki, de ezt most lehet, ebben az álomban nincs jeges víz, se bánya, se reuma, se halál, nem múlik semmi, csak most van. És a mostban a Fésűember van, Muterka nem kérdezi Marlénát, de ő magában válaszol, Nem lehet elmúlás, ha a Fésűember van és létező, nem lehet elmúlás, ha engem újra megtanított nevetni, ha én kiolvasztottam a fagyott térdét, és életet leheltem belé. Ha újra jár, ha én újra kacagok, ha én mellette megtanultam bízni és szeretni, megbocsátani és elfogadni, egy életet leélni… de látja, most én válok szentimentálissá. Ha valami titok van az életben, hát ez az.
Reklámok
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s