Kimonó

Öblögesd, mondja a Fésűember, figyeld az uszályokat. Jobbra köd ül még a Dunán, balról kel a nap, az egyetem ablakait narancsosan visszatükrözi. Van őszi levélhullás, mely nem dadog, kell legyen elmúlástól kevély avar, olyan, amiben nem merül el a lábam, gondolja Marla, olyan, amiből újra és újra kiemelkedik. Évről évre egyre nehezebb az ősz, mintha a valódi végét érezné közeledni, mondja a Másik, azzal pedig, hogy a vég elmondhatatlan, s amire a nyelv alkalmatlan, nem létező, nincs is, hiába áltatja magát. A vörösruhás sem létezik, mégis van, van, hogy te sem vagy, és én sem vagyok, gondolja Marla, csak képzelem, mert soha még ennyire nem rettegtem attól, hogy boldog vagyok, hogy tényleg van, amit elveszíthetek. A mosdó ajtaját nem lehet becsukni, nem is zárnám, a rácson keresztül látni, arany már a lomb, a szomszéd helyiségben a férfiak a farkukat fogva merengenek el, és nézik a leveleket. Hit ez benned, hogy még maradsz, könyörgés, hogy maradj, mert minden levéllel belepusztulok a reggeli köd szagába, bele a didergő peronon várakozókba. Mindnek kifújva a szeme, a szemfesték elkenődött, alig rajzolták meg nagy gonddal a tus vonalát a szemhéjon, szuggerálva a tükröt, istent hittek, csak ne remegjen, csak egy kicsit még hadd ne a kezük, már rég elkenődött, füstös.
Öblögesd, mondja, és alám nyúl, jobban nem is tehetné, a karja tart, meséli Marla, és tart a lélegzetvétel is, látom testet ölteni, elsuhanni a bennső férgeket, puhatestű és gerinctelen mind, olyan súlyosak, elnehezítik az embert, mintha kövekkel sétálna, kövekkel marná ki magát az anyja hasából. A születés ennyiben gyűlölet, gyűlölöm azt a követ, mert hiteget, mert azóta is minden reggel elhiszem, el lehet engedni majd, el a szívtájéki szorítást, el a villamos acélkapaszkodóját, úgy, hogy mégsem dőlök el. Nézem a nőket, az alattam ülő szája rózsaszín, éppen olyan rózsaszín a körme és a tréningalsója is, a fiával beszél. Festésről, fúgázásról, hogy a földhivatalba sürgős lenne menni, arrébb telefonálnak, és elnézést kérnek, ilyennel nem illik zavarni. Most nem szabad, hogy odafigyeljek, nem illik, most kell a rózsaszín rúzzsal összekent metszőfog, arra figyelek. Nevetséges legyen, legyen emberi, kiálthassak, istenem, be szép. Épp csak hajoljak utána, ne hallja, ne fogadja. Engedje el.
A fiú arca vörös, Muterkám, benned hány életre elég démon van, és mennyi jut ebből nekem. Hány szó kell a megbocsátáshoz, hogy méltó legyen, mint a templomban vasárnap délelőtt, egyre csak mormolom, nem vagyok méltó, és nincsen hajlék, se szó. Muterkám, elgyengültem. A vörösruhás ruhája igazából fekete, mondja a Másik, ezt ne írd meg, mondja ezt is, mert nem értenék. Káprázat ez a nő, azokkal a hosszú combokkal, a kéj, amiből nem menekülök, hiába szakítja el a lágy résztől a herét, hiába marja ki foggal a húst. Azt suttogja a szeme, leszoplak, de közben mindketten tudjuk, hosszú út előtti utolsó lihegéseim ezek, a farkam a szájában, a mozdulatai tökéletesek, a kimonó hol fekete, hol vörös, mondom, képzelődhetek, mert ilyen nincs. A szeme szűkül, a melle kibuggyan, így festem majd meg újra, ahogy ballal fogja, jobbal takarja a mellét. Pedig annyiszor láttam már, ismerem az esését, a puhaságát és ha megkeményedik is, ha holdra feszül, és abból kell kioldoznom újra és újra. A haja ében, talán valójában vörös az is, ha már az anyagban képzelődtem, csapzott és fényes, ezekre emlékszem leginkább. Szép. A legszebb asszony. Tiltakozhatnál, mert férfi, mert a halál nő nem lehet, a hetérák elrebbennek a végén, vagy csak utólag nyaldossák körbe az alélt férfitestet. A vörös most én vagyok, se sugár, se patak, csak alvadt vörös, mondom, fekete foltok a lepedőn. Én azt hittem, rettegtem már, amennyit lehet, de nincs rá szó, érted, Marla, meg fogok halni, és valóban vége lesz, ezt írd meg, bazd meg, mert a vég elmondhatatlan, és összepisálom magam, annyira kevés minden szó arra, amit érzek. Egyszerre rettenet és gyűlölet, hogy aztán megint és újra, vissza kell majd jönni, megint kevés leszek, és bevégeztetnek, megint és hiába tépik véresre a számat a szavak, lennék méltó arra a kibaszott hajlékra, lenne bennem végre csönd.
Utána nincs semmi. Ősz van, levélhullás, egy férfit látok, Marla, feléd tart, elhessenti mind a rémeket. Már nem dünnyög, te is néma vagy, öblöget, szájában hozza a vizet, még reggeliek a fények, de már felszállt a köd. Végre nem féltelek. A Dunát nézem, mint minden évben ilyenkor, nézem azt a két fát, megnyugtat, az is bevégeztetett, összeértek ők ketten, törzs a törzsbe, lomb a lombba ér. Közben a műterem ablakából látnám, ha ott lennék, a vén diófa megint egyszerre engedi el, egyszerre hullik le az összes levél, Marla, ha hallanád, hogy ujjong a szívem, van hullás, mely nem dadog.
Reklámok
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s