Utólag hitel

A szeretők neve Éva. Marla nézi az anyajegyeket, a nő kulcscsontjait, aztán megszólítja, nem hezitál. Tudod, Éva, van hála, és van megbocsátás is. Éva ránéz, nem jön zavarba, később kiderül, az elmúlt pár hónapban ez nem az első ilyen beszélgetése. Azzal kicsit meglepi, hogy megköszönik, amit tett. Muterkámra gondol Marla, és egy kicsit Martinra, hogy lesz, amikor őt évázzák le, neki köszönik. Nézem, és arra gondolok, ez az a pont, amikor már mindegy. Nem emlékszem, mennyire fájt, arra sem, gyűlöltem-e akkor. Nyilván, biztos fájt is. Most csak a kert van, szemben a fenyők, a fű, az erkély hideg. Marla nézi az arcát, a szeme szép, meleg. Úgy mondom, mintha olvasnám, gondolja Marla, Tudom, hogy erős vonzalom volt köztetek. Nem mentegetőzik, Ezt az ember érzi, amikor válaszol, bólint, Marla mosolyog, biztatja Évát. Muterkára gondolok, és Martinra, Szofka megbocsát, mint álmomban, gondolja Marla, és igaza lesz.
Érzem az ízét, Éva édes, összenevetünk, ő cigit kér, a férfi arca borongós, neki csak annyit mondok róla, Nekem ő rossz. Szeretné, de nem hiszem, hogy érti. Úgy képzelem, mondja is, benne még van szeretet. És rákérdez, miért tűntem el az életéből. Nincs mit beszélnünk, Ja persze, mondja, az már egyfajta intimitás. Ezt most tényleg értheti. A fákat nézem, eldől ez a történet is, kivágják, a balta nyele ugyanaz az anyag. Az új feleség a jegygyűrűt dobálja, és dühöng, a férj egy matracon ráfekszik Éva telefonjára, benyomódik, magától kezdeményez hívást. Akaratlan, ez jár a fejemben, ő megint beszél, el akarja még azt is mondani, hogy Víz alól jöttem fel. A felszín alatt páran még lebegnek, csupa női név, lehetnének bárkik, valakik, aztán senkik, de a víz erősebb, szétáznak az ujjak, rongyosak lesznek a talpak. Egy férfi lent a mélyben arra vár, eldőljön, kire van szüksége, azt hiszi, nem hazudik, holott igazat mondani egyszerűen képtelen. Gyönyörűek vagytok mind. És nem akarok választani. Na erre mondja Marla, hogy ez rossz. Ő az. Mert nincs félrekúrás. Ha félrekúrsz, akkor vége van. Erős leszek, mert van, ami megbocsáthatatlan, bármennyire fáj. Nem te voltál az egyetlen, Nem én voltam az egyetlen, mondja Éva, hátradőlök, rágyújtok, látom lebegni, ázni a testeket. A füst könnyű, mérgez, hirtelen azt érzem, tudnék ütni is. Mert nincs rá szó, honnan ez a mélység, hogy honnan tör fel ennyi szar belőlem, nézem az arcát, mondom, a szeme lehetne szép is, csontos nő ő is, mint Marlán kívül mind. Dögölj meg, biztat valaki hátul, mondjam ki, Képtelen vagyok megbocsátani.  De nem igaz, neki megtudok. A szemem szűkül, jobb lenne félreállni, elhinni, amit mond, Utólag is lehet hitelt adni bárminek. Nézem, és nem hiszem, van bűn, és nem bocsátható meg minden, a messzeség ellenére élesek a fények, elvakítanak. Gyere közelebb, mondja Muterkám, belenézek a szemébe, összetöppedek, fáradt és apró ember az emberben, a fák hallgatnak. Elhallgatják a sövény mellett a sikolyokat, a nők csilingelő kacaját, csend lesz. Éva elnéz, azt hiszem, szépnek látom. Muterkát átölelném, tudni kellene, merre menjek haza. Otthon állatok laknak, párduc és róka, csupa nagyvad, gyors, sebes testű gerincesek. Emeld fel a szíved, magától úgyse fog, nem vagy szent, se isten, és rohadtul egyedül vagy. Fekszem az ágyban, nincsen benne senki, áthurcolkodnak lassan belém a nők, akikkel megcsalt. Szomorúszemű férfi a sarokban, gubbaszt, onnan néz, és szánalmas, azt hiszi, ellát odáig, ahol feszem, pedig hiába fekszem az ágyban, nincsen benne senki. A női én vagyok, azt mondja, én vagyok a végzet, de én nem látom a szemét. Hazudik. Éváról mesél, hogy amíg én dolgoztam, ők többször találkoztak, séták a parkban, fotózott is, mert érdekeset talált. Éva elmosolyodik, bennem hang kattan, jön a következő csontos és szőke, villan a monitor, a képen egy lány széttárt lábakkal pózol a fürdőszobában, a csempe fehér, a zuhanytálca fehér, és fehér az arcom is, visszatükrözi a szőrtelen szemérem.
Kinyalnálak, Ezt nem értem, Nem vágysz egy hatalmas faszra? Kösz, elvagyok. Hasítana belém újra, hogy innen menni kell, mert az ember állat, mert a monitor villog, ők írnak, én olvasok, első elemi, lennék bár analfabéta, de lassan elvakít a fény. A fák messze vannak, Éva messze van, Megbocsátható vagy, hogy megbocsátható legyek én is, így döntöttem, írja, én olvasom, gondolja Marla. A csípőm megemelem, a hasam elemelkedik az ágytól, befurakszik a lábaim közé, puhán indítja, felhorzsolja nyelvvel, szétrobbanok, szétfeszít, hogy ezt nem kellene hagyni, de egyre durvább, Bassz meg, ordítok rá, fogadkozik, hogy azt sose tenné, hazudik megint, a szeme a lábaim között. A fák némák, susognák, hogy el innen, de nem hagyja, hogy elrugaszkodjak, vissza-visszaránt. Ilyenekre emlékszem belőle. Azt mondhatta lésőbb, Igen, van feleségem, de mindegy, Éva egy könyvben visszakérdez, Ezt mégis hogy érted, de itt néma, mint  a fák. Azt akarja, az ő hasa emelkedjen el, azt akarja, beléfurakodjanak, őt harapdálják a fogak, ezért fogja, és a pinájához húzza a férfi kezét. Nincsen rajta bugyi. A ruha könnyű nyári, Éva sugárzóan szép, mert tudja, győzött. A körút csendes, magasan vagyunk, Három emelet magasra viszlek fel, ha bírod, de ne lihegj. A férfi döntött, mert olyan nincs, ahogy mondja, Hagytam a kezem, megfogta, magához húzta, én meg elgyengültem. Folyamatok vannak, döntéshelyzetek. A kéz után a gombok, abból van több is, a gomb után a bújás, kibújni, hogy a másikhoz érhess. Levetkőzik, lassú minden mozdulat, széttöri, ami elé került, rálép, közben nedves, egyre nedvesebb, Muterkám, nézz rám, már megint naiv voltam, és elhittem, szerethető. Közben mindenhol állatok, a párduc és a róka, valahol messze csapatostul jönnek, némák. Itt a falka, a monitoron a meztelen nők, a női kezek, amint a gombot kattintja, jobban nézem, tükörbe fotóz, valahol ki is sül a kép, a vaku kiégeti. Nincs megbocsátás, a bűnökre csak hátradőlni lehet, ezek a székek öblösek, karfásak. Utóbb nem az Évákkal van baj, azoknak nincs nevük, arctalanok, szép mélybarna szemük káprázat, kiégethető. Aki van, messze visz, odébb a fák közé bújok el, ne engedd, hogy megint elhiggyem, a test csak testre húz.
Ha van undor, undorodom tőled, ha van gyűlölet, azt is érzem, Muterka, ezt te megértenéd. A terasz hűvös és nedves, nemrég állt el az eső. Oldalt a nyugágy összehajtogatva, Vannak szabályok, amiket be kell tartani, lent egy férfi mászkál, kiderül, a focival lehet kapcsolatban mindez, amiről beszél. Visszafele a csikket hamarabb nyomom el, a folyosón jön Éva, elnevetem magam, ahogy azt mondja, unja az előadást, ez is csak a szexről szól. A terasz mögöttem, mögöttem a kitördelt nyugtatók, évekre vannak, nem vettem be, kiszedték a számból, elhajították, Hülye picsa vagy, én meg tudom, hogy erre vágytam, hogy végre kimondja, hogy végre az lehessek, amire vágyik. A kaviccsal felszórt úton eláztak a szemek, a szobaszámot elfelejtem, ahonnan a teraszra léptem, ahova utánam jött. Gyere haza, Muterkám, olvass újra bennem, mondd, mit vétettem, hogy hagyom, hogy bántsanak. Muterka persze néma, az Évák messze, megbocsáthatók. A férfi lépked, úgy hallom, reggel korán kel, autóba ül, meg sem áll Pestig.

Advertisements
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s