Duplex

A munkaasztalra rakja a hatalmas üvegtáblát, közben puffog magában, megint rossz méretet kértek. Az üvegből kivágott rész a fafakkok közé kerül, valószínűleg soha nem tudja már felhasználni. Nagymama leemeli a léniát a falról, A legnagyobb kell, fejben már számol, ráilleszti az üvegre. Centivel mér, visszahajtogatja, Rendnek kell lenni, arra gondol. Az üvegvágó jobbra, kéz alá esik, a tálkában frissen hegyezett ceruzák, radír, szappantartóban szivacs, hogy a képek hátára ráragadjanak a csíkok. Ezt szerettem csinálni, mert megengedte, ha lecet vágott, két kezemet a fülemre tapasztottam, úgy vártam, mikor hagyja már abba, Mikor pattan el a fa, esik magatehetetlenül ketté. Azt mondta, ez csak a gép, pedig olyan volt, mintha a fa visítana, míg a testét vágják. Utána a fűrészport már hagyta seperni, a kis sámlira ültem, kis lapáttal tereltem a faforgácsot össze. Mami közben az üveget vágta, azt hittem, megint én csináltam valami rosszat, rám haragszik, azért húzza össze a szemöldökét. Pedig azokat utálta, akik a pénzt adták, a kuncsaftokat, különösképp az egyszerű embert, aki a hátán hozta az ablaktáblát. Nagymama az aranyporos boszorkány, borsószemnyi szemölccsel a szájának jobb sarka felett, rettegtem, nekem is nő majd egy olyan. A közepéből szőrök nőttek, a kozmetikus vagy a tükör előtt óvatos, de hirtelen mozdulattal csipkedte ki hetente.

Az üvegvágót végighúzta a lénia mentén, nem értettem, miért elég egy oldalon, mert aztán alárakta a fát, picit megnyomta, az üveg meg reccsent. Gyakorlott mozdulat kellett, hogy az üveg ne szilánkosra törjön, egyszerre legyen lágy és kemény, a vágás nyomát kövesse. Nagymama keze alatt nem volt kérdés, egyszerre volt lágy és kemény, utólag rácsodálkozom, hogy ezt ő mutatta először. Valami szívből fakadó szomorúság lehetett mindemögött, láttam az Ibach versenyzongorát, ahogy az új tulajdonos évekkel később hórukkokkal elviteti, Nagymama már legalább 10 éve halott, de ott áll a szobában, és nézi, amin a halála után hónapokig nem mertem átmenni, és ahol aztán 10 évig Mama aludt ugyanabban a pózban, mert már áthúzatta a franciaágyat, kiszellőztette Mami után a húgyszagot. Mami az ajtófélfa mellett áll, nézi, amint vastag vászonpántokkal a zongora alá nyúlnak, látja, ahogy az unokák a hideg szobában zenét szereznek, klimpíroznak, látom a szemében a rettenetet, amikor kiderül, nincs kozmetikára pénz, és dönt, leemeli a képet a zongora feletti falról, mint korábban azt a léniát egy íves, gyakorlott mozdulattal. Látja a dühöt a szememben, amikor rákérdezek, Az a balerinás kép hol van, mintha előre büntetne, mert eladtuk a zongorát.

A kezei erősek és durvák, tele vannak sebbel, amíg a fülemet tapasztom, ő belevág, máskor azért nem veszem észre, mert a kertben az aranyporral játszom. Minden összefügg mindennel. Az üveg hasad, kihúzza a fát, most már csak csiszolni kell, beleilleszteni az ablakba. A csiszolókő öklömnyi fém, középen hasítékkal, Mami abba illeszti az üveget, és húzza fel és le, tolja ki belőle a szilánkokat, hiába lágy és kemény, lehet, hogy valahol törne majd, ha nekifeszülnek.

Kiszólok a kertből, Megyek a hideg szobába, Mami bólogat, épp kezdett elege lenni belőlem, A biztonság kedvéért kapsz egy kistükröt, és némi aprót, ellegyél vele. A tükörben egy fehér kép, két férfi fehér nadrágba bújtatja a lábait. Péli kiszól, Indulunk, a Másik erre elvigyorodik, egy asszony mosolyogva áll a kertajtóban. Menjetek. Őt még sosem vitték magukkal, egyszer utánuk ment, és leskelődött, onnan tudja, lassan érni kezd a meggy és a cseresznye. A fiúk elmennek, ő a pincébe indul a vájlingokért, egy kisebb a magoknak, egy nagy fazék a sparheltre. Mire hazajönnek, a tűzön már összefőtt a lekvár, cukorszirup rajzolt hegeket az alkarjára, hátra, később majd Péli törli le, édesedik a szíve is belé.

A várban hajnalban még alig vannak, a rendőr évek óta legyint, úgy engedi át az autót. Bent Péli és a Másik, aki ugyanaz, egyre izgatottabb, keze a fehér térdén, az izzadtságot abba törli. A fű még nedves lesz, mondja Péli, Harmatos, mondja a Másik, aztán csak a motor zúg. Éva készített sósat, mondja Péli, De hát tudja, hogy nem eszünk még ilyenkor, mondja a Másik, aztán csak a motor zúg. Valami nagy szomorúság van a bátorság mögött, mondja Péli, a Másik előre dől, összeszűkül a szeme. Az öve megrándul, visszafogja, nem mondja ki, amire gondol. A fűre koncentrál, a gurulásra. A motor néma, két férfi baktat a nagyrét felé. Siess. A tetején megállnak, mélyre szívják a levegőt. Hirtelen egyszerre figyelnek egymásra és csak magukra, látják a két férfit a réttetőn, belül tele saját magukkal, a másiknak árnya csak, belül tele a másikkal, saját maguknak csak árnyai, úgy vetődnek. A lényeg az elrugaszkodáson van. Később a Másik úgy meséli, Tudod nagyon furcsa, mikor kijöttem, azt hittem, megcsináljuk, aztán megyek haza, és kész. Aztán amikor megláttam eredetiben a monumentális üvegablakát, ahogy a nap játszott a színekkel, mintha tetszene neki, mintha ide járna beszélgetni egy kicsit, akkor úgy éreztem: hazajöttem, mintha egy régi baráttal találkoztam volna, megöleltük egymást, de ezt értsd szó szerint, mert ahogy ott álltam, az ablakról a színek lassan nagyon lassan rám úsztak, és valami borzasztó boldogság, ami elöntött. Ez azóta is tart.

A zöld fűben a fehér mozgó tárgy, mint a fehér nyúl, sebbel a lábán, óriási gömbre hízott gyulladással. Apró lyukak a sebben, a szikkadtak alatt fekete, talán alvadt vér, a nyíltakból még szivárog a friss, vagy a sárgás, sajtszerű váladék, sűrű genny. Tartsd a nyulat, amíg kinyomom, mondja a barátnőm, Nagymamára gondolok, és a kezén a sebekre, aztán a Másikra, látja-e, mit fogok épp, amíg ő az üvegablakokat restaurálja. És megint nem hiszem. A halál felé lépked, és restaurálja, én a nyulat fogom, tisztul a seb, az ólomkeretbe szorított üveghez óvatosan nyúl a Másik, el ne pattanjon, hiába egyszerre lágy és kemény. A nyúl megrándul, a Másik arca is, Péli halott, Nagymama halott, a nyúl még él és élek én is, az üvegek törhetetlenek, Ne ess kétségbe, bízz magadban és a szívedben, csak az lehet jó. A Másik azt írja, Én most már tudom, nincs halál, ez egy olcsó vicc, az ember szabad, nincsenek határok. A halálról eddig csak annyit tudtam, elmondhatatlan, és az életemben bármit teszek, attól rettegek. Nem szabad megállnom, mert utána halál van, nem szabad a nyugalom, mert abban is. Valamit kell rágnod, mondja a Fésűember, miközben a hajamat fésüli, és igaza van. Talán addig kellene ezt is, mint a zöld fűben a görgő fehér nadrágos férfitestek, kigörögjem, kipörögjem magamból, a végén törjön bele az első nyár eleji fű a fehér vászonba. Az Ibach elefántcsontfehér billentyűi muszáj, hogy többen legyenek, mint a feketék, a nyúl lábából szivárgó váladék egyszer el kell fogyjon, szeretném látni, milyen, ha kifehérednek az éjszakák. A Másik utóiratban az üvegablakról beszél, tudom-e, éjszaka is világítanak. Higgyem el, és ne nyúlkáljak semmilyen sebbe.

Advertisements
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s