Zóna

A kerületben magukban beszélnek a nők. Nincs rajtuk se zokni, se harisnya, meztelen combjaikat két ujjal átérném. A ruha alig takar, pedig aki szembejön velem, épp nem kurva, talán csak a telekre megy gilisztáért. Azt morogja, Örömből csináld. A lap előttem tele ábrával, az útkereszteződéseken én vagyok a kormánykerék. Szembe jönnek. Nézem a nőt, lehajol, felveszi, vajon magának szedi vagy a halaknak. Nincs itt semmi látnivaló, haladok tovább, a járdán mindenhol széttaposott csigák, a házak körül zöldes váladék. Nyálkás réteget képez az úttesten a víz, csúszóssá válhat, ne nyomd a pedált. Engedd el a kormányt, a motorfékre bízd, bízd magad a gondviselésre, ne foglalkozz a holnappal. “Öröm és boldogság csakis pozitív cselekedetek eredménye lehet. Vagyis lehetőségünk van a pozitív cselekedeteket közvetlenül az öröm valódi okaiért látni, örömforrásként csodálni.”
A földön guggol összegömbölyödve, az oktató utasít, feküdjek a hátára. Lassan mozdulok, óvatos és gyakorlatlan mozdulatok, nem tudom, nem vagyok-e nehéz. Aztán úgy döntök, emiatt kár aggódni, keresztcsontra keresztcsontot, derékre derekat. Sávból sávba, így tanulom meg. A körforgalom behúz, a centrifugális erő a sebesség négyzetével egyenesen, a kanyarodási sugárral fordítottan arányos. Gyorsulok, tehát nő. A testemben valami önálló életre kelt, gomolyog, irányíthatatlan, el ne engedd a kormányt. A teremben mindenhol nők, mosolygósak, és nyugalmat árasztanak. Mintha csak az én fejem lenne tele, Ki kéne bolondulni innen, vajon hol van a csönd közepe, hol van, ahonnan nincs tovább, mert csak vissza van belőle.

A csípő feszül, a derekam feszül, egészen másfajta zsibbadás, az előbb már megcsináltam, tudom, utána jó lesz. Figyeld a tested, hogyan változik, én ebben eddig nem hittem, de most érzem, körforgalom a pontokon, amikre ráfeszíttettem. Nem akarok kiszállni, sávból sávba, egyre mélyebbre visz, ahogy mozog. Az Andrássyn nincsen senki, beszív, kifúj, lélegezz, pumpáld a levegőt oda, ahol feszül. A nő megint szemből jön, a bal lábán nincsen cipő, billeg a súlytalanná vált teste. Már nyújtja a kezét, mögötte papucsban kisgyerek szedi a lábait, a nő gyorsabb, és nem maradhat le. Adjak aprót, nézem a szemét, mintha nem itt lenne, a messzibe néz, ahogy rám. Nem adok, követ. Billeg, én gyorsítom a lépteim, nem érsz utol, a gyerek meg olyan gyenge még. Valahol megáll, nem fordulok hátra, csak érzem, nem mozog, lelassítok én is. Az átkok jutnak eszembe, a Blahán a cigányasszony, aztán egy másik a Keletiben, egy szavuk se volt igaz. Szeméről a kötést, szivirül a béklyót, méhéből a csíkot, vegye le, egye ki. Homorú vagyok, igazam van, ő a domború, igaza, belül az akváriumban egyre több a hal. Az övében iszap, a csík elbújt, keresi a férgeket és az ízeltlábúakat. Eszembe jut a kép a magazinban, amit neki mutattam, Akarsz undorítót látni? Nem szól, csak nyúl érte, a képen egy ember feneke, amin kidudorodik a féreg göcsörtös teste. Mint a visszeres lábú nők, talán közük sincs az erekhez, ami kidudorodik rajtuk, ami fény felé tör, az mind állat, puhatestű féreg. Benne most csontos hal lakik, csík, az isten olyankor nincs, ha egy nőnek nem lehet gyereke, érzem, ahogy a gerincemmel összeforr a gerince, csontos állat vágja át az ereit. Lehetne szép is, kifordulnak a betokosodott tályogok, a hal a száját nyitja, Szeméről a, szívirül a, egyél. A karom és a lábam körbeöleli, a padlót alig érinti, csüngök a hátán, ki kéne bolondulni innen. Az oktató szól, csússzatok le, aztán támasszátok egymás hátát. Tart, pedig ő is tudja, nincs tartás, csak ha erősen képzelem, most ez történhet velünk. Erősen képzeljük mindketten, a gerince még emlékszik az enyémre, jó. Csere. Összegömbölyödöm, fészkelődik, nehéz. Nehéz, pedig nálam sokkal könnyebb, tartani kell most a testét, ha megbillenek, eldől, sérülni fog. A halra gondolok, ami úszik benne, és kirágja az iszapból a puhatestűeket. Tudom, most sok múlik rajtam, pedig a levegőt is egyre nehezebben veszem, nem baj, koncentrálj. Enned sem kell feltétlenül, csak lélegezz. Lesz isten, ha erősen koncentrálsz, nem vonul ki belőled, de nem is szánalomból érkezik beléd. Beszívom, átveszi a ritmust, beszívja, kiengedem, kicsit gyorsabban, mint ő. Már nem a hasfalra figyelek, csak a halakra és a férgekre, ahogy az iszap átfolyik rajtam, én kieresztem a pórusokon, szökik a hal, szöknek az apró puhák, egyre könnyebb a hátamon az elernyedt test. Ahogy felemelkedem, megdöntöm őt is, emelem, még látszik a csupasz, hártyás hám, egyre távolodunk tőle. A gerince csak gerinc, a támasz csak támasz, Békében az elme, békében a világ, semmi sem hiányzik, semmi. Bennem a másik test, az ágyékba horpadó férfi, alszunk, az oktató elcsendesedik, nem szorítom, csak érintem a testét, a bal karom a fejtetőre simul, a jobb karja a csípőm köré. Alszik, és messzire néz belém, látja az ágyat, amin fekszünk, látja az éjjeleket, látja saját magát. Fordul, fordít, belül jó sodrás van, dús vizek.

Advertisements
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s