Kelet-Közép

A nő a gyerekek kezét fogja, ’89-et írunk, széllel szemben gyalogolnak a lépcsőn. Alul a város, az egyik barna és hatalmas labdarózsa mellekkel küszködik, amiatt szedi nehezebben, kapkodja a levegőt, mellette lányok iparkodnak, hogy utolérjék, alig 3-6 évesek. A másik nő apró és inkább csontosnak mondanám, később sem hízik el, a feneke majd még ötvenévesen is jól mutat, ha bikinibe bújik. Ő két aprócska fiú kezét szorongatja, a fiúk izmosak és nem sírósak, megtanulták, nem lehet. Egyikük sem jajong már, nem emeli az égre a kezét, vagy az isten, vagy a sors, de minden a lehető legjobban van, elrendezi. Ha bezárja az ajtót, majd ablakot nyit, a lányos anya erre gondol, aztán később arra, Ha kell, faszántos harangot öntök. Viccelődik, közben ordítani tudna, igazából sosem káromkodik. A másiknak az anyósa jut eszébe, Minek neked egyetemre járni, foglalkozz a gyerekeiddel. De a férj fürdet, aztán mesét olvas, vagy talál ki, Ne foglalkozz vele, a fiúk azt inkább szeretik, ha fejből mondja, a zöld manókat nem pótolja a gyufaárus lány, az ólomkatonától félnek. A nagyobb lány a gyufaárus lánytól retteg, mégis gyakran előveszi, lapozgatja, mert még nem tud olvasni, csak jelekből ért, az övé körte. Finom metszésű szemek, a nagyobbacska lány és a nagyobbacska fiú szeme, ha majd egymásra pillant, akkor nyílik ki, az anyáké tág, messzire látó. Be kell, hogy fogják a világot, látniuk kell sok, nagy titkokat, amíg felnőnek a gyerekek. Egy a fővárosban, egy vidéken, egy a boltból tart haza, a másik a temető felé lépked.

Becsöngetek, Mama nyit ajtót, halkan suttogja, mint a titkot, Meghalt Papó, én ebből semmit nem értek, azt sem, milyen, ha eltörik a jegygyűrű, mert annyira fáj, ahogy a sebet tisztítja az orvos. A sipoly mély, 10 centire nyúlik fel, a dréncső, így hallottam, védte idáig, mostmár Sárosi bácsi, tűrni kell. De aki életében úr, halála napjáig az marad, Sárosi bácsi úr vagy, nem kiabálsz, nem szisszensz fel, magában ezt morzsolja, csak a gyűrűje tört ketté. Gézukám, kellene egy szőnyeg az ebédlőasztal alá, szólt Nagyanyám, Ráérünk még. Gézukám, láttam egy szép szőnyeget a főutcán, Papó számolt, és egyre tovább maradt kinn este a kaktuszházban, Nagyanyám oda szólt be csak a fejét dugva be az ajtón pár nap múlva, megpördült a nyelve a felszálló porban, Gézukám, nézd, milyen szép szőnyeget vettem. Ez a karika törik, ettől gyűlik a koszorúerek falán a kosz és a mocsok, ami aztán harmadjára végleg elszorította Nagypapa szívét, bár haláláig nem szólt vissza, úr maradt. Nagyanyám bele is bolondult, nem volt csönd, miután Papó elment, mert minden szobában csönd volt, a kakukkos óra is néma maradt, csak a saját fejében motoszkált valami folyton, A legdrágább férfit talán mégis én vittem a sírba. Onnantól egyre többet kalapált, a képkeretek és az ablakok sírósan nyögtek a keze alatt, az ujjakon ejtett bevágások, amik kapkodásból születtek, gyógyulás közben túlburjánoztak, Nagymama ujjai vadhússal voltak tele. A szekreterben mindig volt sebbenzin és ragtapasz, Merikém, felszisszent és káromkodott is, többnyire az anyját szidta, pedig az finom asszony volt, a lehető legfinomabb. Életében mindössze egy illattal lengte be a tereket, Én sosem leszek olyan úriasszony, mondta Nagymama, és a hangjában gúny volt és szomorúság, hogy az anyja választhatott, és a zongorát választotta, míg az ő akkor még hosszú ujjai a kalapácsot szorítva évről évre keményebbek lettek, és feketék a szögektől a köröm alatt.

Nagyapa meghalt, nézem a képet, nagyapa becsönget az üvegező-porcelánárus ajtaján, Csókolom, Arikám, megjöttem, én Merit keresem, és Merikém jön, Papó úgy látja, mintha perzsaszőnyegen repülne, nagydarab dzsinnektől örökölt vére kiütközik, Nagymama kerek és mosolygós, nem is sejti, hogy ebből évtizedek múlva gyűlölet lesz és félsz, elszorult szív a szerelemtől. Kitapintom a hasam, kerekded, alatta néma dzsinnek, üregekből susognak, Hej, regö, rejtem, kerekded hasam messzire elér, az ölemben egy fej, egy régi dzsinn leszármazottja. Az ő nagyapja is szép férfi volt, A boltból mentem hazafelé a két gyerekkel, meséli a nő, aki aprócska, de erős és erősnek neveli a fiait is, Olyan nincs, hogy a bogarakat és a fákat ti ne értsétek. Hány bogár és hány fa elég egy életre, a kilátó felé mentem, amikor a földön egy halott szarvasbogarat láttam, ha ez a halál, hogy suttogni kell, mint egy titkot, én kilestem, és hallgatom, mit mesél, Ő már máshol van, pedig talán ekkor még ott is van, meg nincs is, mint a mesében, hoztam is ajándékot, meg nem is. Okosak a lányok, nem toporzékolnak, és udvariasak, háziasak. Ennyi elég is lesz, Nagypapa majd csak az utolsó időben vakul meg teljesen, a nők, akiket festett, képenként veszítik el a formáikat, ezt meséli a fiúk anyja, kezében a szatyorral. Először színesek és minden domborulatnak élesen metsző íve van, az ajak redői, a has puhasága kitapintható, aztán jönnek a dzsinnek a fátyollal, Nagyapa szemére terítik, Nagyapa hagyja, sokkal szebbek így a nők, Végre olyannak látom, amilyenek valójában, gondolja. Pedig azoknak csak halványlila íveik vannak, a vaskos combok és a nyakhajlat, a hajuk lebegését látja Nagyapa, ahogy hátravetik, kacéran pillantanak a festők felé. Délután 5 van, a bakokon tábla és vászon, az ecset nedves, odébb az a két nő gyalogol a fővárosban és vidéken, az egyik hazafelé tart, kezében súlyos csomagok, a másik a temető felé, és az ablakkeret gittjén gondolkozik, befesse-e azt is.

Jó lenne most arrébb menni, megtalálni a metszéspontokat, a nagyobb lány papír fölé hajol, nézi a csendéletet. A fiúcska kezében autók, alszik, a párna mellett kosárban még több, így álmodik szépeket, a keze ütemesen mozog, aztán elveszti az ütemet, ritkul a mozgás, kileng, kileng, álmában dzsinnek jönnek kelet felől egy szőnyegen, úgy képzeli, tudja, mi a perzsa. Az ölemben a feje, van test, ami érinthetetlen, ilyen a tied, mint az álomban, a kitakart derékra nem terít ködöt, átitatja az izzadt hónaljakat, azt álmodja, lépnek, valaki fogja a kezét, abban a kézben súlyos nejlonszatyrokkal lépked. A haja puha, nézem, látom benne a dzsinnt is, repked valahol az éji bogár, tücskök ciripelnek, elhallgatnak.

Nagyapa megtanult vakon is élni, belátom, erre elég kell legyen a bogarak és a fák nyelve, hogy ne halljak más zenét, más zsivajt. A fügefa néma, későn metszett ágain mégis hajtások vannak, érik a gyümölcs is, Mamára gondolok, a harangra, a kilopott színekre Nagyapa képeiből, a nők elhomályosult alakjára, ami inkább az övék. Nagyapa, az unokád táltos, Papó, a te véred boszorkánnyá keveredett a kárpátaljai vérrel, ahol a nők is egyszerre húzzák le a vodkát, ahol a nők derékig álló vízben állnak, és abban bíznak, majd valaki mégis megváltja őket, mert az úristen kegyes. Lebeg a vízben a sodrófa és a lekvár, az edények mozognak, de nem csörömpölnek, vészjóslóan némák, aztán elfáradnak, székre ülnek, valaminek neki lehessen dőlni, a férfiak halottak vagy sohasem voltak. A szájukon lila anyajegyek, talán ha egy férfi illette őket, de a faluban híre kelt, a Gasparovics lányok ördöngősek, csak a legmerészebb fiúk kopogtattak be Húsvét hétfőn, Szabad-e locsolni, megkóstolnánk azt a pászkát. És most ott ülnek a széken, ázik a kárpit és ázik a komód is, ázik a szöszös öl, csomóban pöndörödik a szeméremszőr, a porcelánt és a kristályt időben bedobozolták, abban bíznak, talán a szekrény tetejére nem kíváncsi a víz, hogy hetente törlik-e le róla a port. A rahói nagypapa névtelen, sosem szólítottam, csak mint László, így gondoltam rá, és úgy, ő volt a legszebb férfi a faluban. Jó lett volna megkérdezni tőle, miféle tűz kergette haza Szibériából Jolánhoz, miféle fájdalom égette ki belőle a nevét ott Lembergben. Honnan ez a csalfa vér, ami űzi apámat és engem is, hogy menni kell, belül valaki nyughatatlan, és megint nem tud aludni, mintha ennek a korán őszülő férfinak az átka lenne rajtunk, a szíved kőből van, megfagyott a jeges bányavízben állva.

Jolán otthon, mellette az elkékült szájú ikrek, az a karfa, amire fél fenékkel ülnek, majd elázik, határon túl marad. Egyszer még hazamegyek, megnézem, az Ung mellett mekkora gombócokat ad a fagyis, melyik az a pad, amin apám minden ott jártakor le kell, hogy üljön, mert László túl közel van, és nincs sehol, mert az rendben, hogy az isten elveszi, amit ad, de hogy először apám, aztán anyámat is, hogy nincs az ég adta világon rajtam kívül senki, akire számíthatnék, azt azért nem gondolhatta komolyan, hogy a rádai rosseb egye meg.

És apám akkor úgy döntött, megkeresi a dzsinnt, a messzire látó asszonyt és annak ölét, és csinál neki gyerekeket, mert egymaga nem bírta tartani ezt a ficánkoló erőt, és Mama viselős lett, aztán inkább csak boldogtalan, egyre a harangról és az ablakokról dünnyögött, kiült a testére a sós víz, összesűrűsödött, zsírrá lett. A mellei égtek, a tejláz nem hatotta meg egyiküket sem, Aggaszd a mosott ruhát magad fel a kertben, a fregoli egyáltalán nincs magasan, ne urizálj. Apa aztán továbbment a következő széllel, Mama a temető felé vette az irányt, jobb és bal oldalon a lányok fiúsra nyírt hajjal, ne kelljen bajlódni se a copffal, se a fonással, minden perc számít. Mama ereje kivédte a kisebbet, én minden vért magamba szívtam, minden űzöttet, Papó és Merikém hajthatatlanságát, László néma nyughatatlanságát, és Jolán lilaszájú ikertestvéreit is, ahogy a vízben ülnek, és várakoznak, mondván, kegyelmes az ég. A finom metszésű szemek most egymásba nyílnak, minden a legjobban.


Advertisements
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s