Szútra

A végigpörgetett mondatok közül egyik sem használható. Mennyire egyedül marad az ember a szavakkal, az eltitkoltakkal és a bevallottakkal is. Használhatatlan az őszinteség, mert nem lesz tőle könnyebb, legfeljebb elégedetten hátradőlhetek, hogy éreztem előre, magamat nem csalom. Gyónni annyi, mint feloldozást nyerni, bizalom, hogy van megbocsátás. Hit abban, hogy mégis és igazán leélhető az élet, nincsenek kikiáltott tettek, nincs, aki a végén azt sziszegné, én megmondtam, hogy így lesz. Az emberek nem jók, nem rosszak, nincs rossz vagy jó cselekedet, lendület van, amikbe az érzések bele-belekapaszkodnak, hogy utána legyen istennek színe, ha már arca nincs.

Mint az állatoknak, lenne szőr, betakarni a testem, felejteném el mindazt, amire emlékezni bír az elme. Külön felejtést annak is, amire a test bír. Ne legyenek se szagok, se ízek, se mozdulatok, ne legyen szó, amit kimondhatok, ne legyen. A vonat lepattanó szilánkjaitól vörösbe hajló peron lennék, élettelen, rajta ácsorgók, várakozók, a férfiak sört kortyolnak, a nők nevessenek, fogócskázzanak a gyerekek, ürítse ki a nevetés mindazt a mocskot, ami a férfiakban és a nőkben van, és lesz a gyerekekben, a peron alattuk induljon meg, a vonatra se kelljen várni, nem száll fel, nem utazik, egy helyben köröz, sortűz, pedig csak két embert látok és gyerekeket, a nő néma, a férfi néma, kihallhatatlanok gondolataik. Nincs kérdés, szeretni megtanultak, csak kérdés van, szeretni megtanultak, áporodott testükkel nyúlnak utánuk a múlt alakjai. Most a férfi előre dől.

Nézd, ez itt a testem, vannak rajta sebek és benne üregek is, a nyílásokról elég sokat tudok, mondjuk épp annyit, egy idő után kiszáradnak a csatornák, olyankor elfelejt az ember sírni, nem kapkod, nem veri szét az asztallapot, olyankor tudom, mekkora csönd van, hirtelen a legélesebben látni a fákat, a kiserdő és a búzabálák fényeit, délután 5, 6 körül jár, lassulnak a testek, ha nem is válaszút, de mégis dönteni kell, a fények felé lépek, vagy az árnyak hagyom, hogy elragadjanak. A hűvösben csönd van, kitapogatom a körvonalait, az összesodródott szálak élettelennek tűnnek, ennyi lenne az emberi test, a napon állok, az árnyékomat nézem. Egy férfi előre dől, nézd, ez itt a testem, vannak benne sebek és rajta üregek is, a nyílásokról elég sokat tudok, mondjuk épp annyit, minden nem csorgatható ki, nem szárítható fel, van, ami nyomot hagy, foltos lepedő, terítő vagy az ingnyak foltjai. Elképzelem, 10 centi vágást ejtek, és csövet vezetek be a testbe, kényszeres járatok, kitapintható, aztán a szervezet kilöki magából, és magukra maradnak az üregek emlékeivel a csontok és a hús, szilánkosra törlek, kintről ezt hallják, a zúzódások lilák, kékek vagy sárgák, az a színtelen mérlegre tesz, és úri jókedvében megbüntet, épp, amikor a legboldogabb leszel, Muterkám, olvasd, ezt írta, Nem ismerlek, de ígérem, akkor eszedbe fogok jutni, amikor a legboldogabb leszel, mert akkor büntetek, büntetek jelenléttel, hideggel és csönddel, Olyannal, amiből ki kellene bolondulni, hogy ne benne legyek, ne halljam a sínek nyikorgását, a csattogó gépeket, ne lássam a vasat, ahogy szilánkosra törik szét, és elszínezi az aszfaltot, felettem az eget. A férfi előre dől, az árnyéka hűs, a gyerekek elpilledtek már, neki dőlnek, mintha fa lenne, átitatott élet, de az élet körülveszi, ahogy dől, és közben nevet, úgy tartja.

Minden megbocsátható, minden kialudható, a fájdalom annyira esetleges, az eltanult válaszok helyett nézz magadba, nézd, mire vagy készen, nézd, mire elég, hogy készen vagy, körvonalazódik-e mégis, akinek arca sincs, és nincsenek válaszai sem, aki azt mondja, fogadd be, mert beléd türemkedik, engedj magadból helyet, mert távolodik. És akkor elsimul, és simogatássá lesz, élettelen testemből helyet szorított magának, a részem, és részemmé vált az ő türemkedése is, kihordott szavaim formálódnak a szájban, feloldozást nyernek a hangok is, van élet, leélhető és tiszta, kívülről tudom, látok két embert, olyan végtelenül csupaszok, kiszellőztettek, és frissen mosva szállnak a lepedők a kertben, Látod, így képzelem, kert is lesz és fügebokor, és a hintát nem vágjuk ki, nője be inkább a rózsa vagy lepje be a hó.

Fehér legyen és fény legyen, visszatükrözött ég, és akkor minden istennek lesz arca, és neveket is teremt, nem feledkezik el magáról.

Erős kötelet válassz, ha vitorlát bontasz, bármerre járj.

Reklámok
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s