Zeitgeist

Betakar, és így leszek a legmagányosabb. Kint szél zúg, a fák susognak, kibeszélnek minket is, Nézd, ők a boldogok, nagy hibájuk, hogy embernek születtek, mondják. Betakarja, és így lesz a legmagányosabb, elfelejti az emberi beszédet, ráharap a nyelvére, először csak nedvesség, aztán egyre erősebb íz kering, ahogy eloszlik a szájában a vér. Nézd, milyen magányosak, a fák susognak, a szél a barátunk, ne félj, valaki ezt dobolja oldalról. Hazudik. A test kimerült, messziről hordja a lelket, idegenséget hord felém, most megint valamire emlékeznem kell, test a testre, az összes kikapart névre, fiúk és lányok, de talán még mind nemtelenek, kiforratlan, kapkodó testek, ne félj, aludj, kialudhatók ők is, mondom magamnak, hisz ő nem beszél.

Megyünk a sötétbe. A lépések biztosak, pedig elöl semmit sem látni, távoli lámpatestek a Keszeg utca végén, valamire jók lesznek még. Nem érek hozzá, csak lépek, hideg van, én kardigánba burkolózom, jobbal a bal karom dörzsölöm hiába. Látom az arcát, szűkek a szemei, alig tíz perce ébredtünk fel a parton, most az üres lakásban, naponta váltott terekben érzem otthon magam. Vele, mellette, aztán a hiányában, a belakott panziószobában, a gyerekkori ágyában, ahol nem gondolok arra, én hanyadik vagyok, inkább az jut eszembe, ilyenek az utolsók álmai, akik egyben a győztesek is. Mert nem lesz ebben az ágyban több női test, csak az én csípőm horpasztja majd a huzatot. Nézem a félig kipakolt könyvespolcot, a bal sarkában videokazetták hevernek egymáson, az ágyneműt már én húztam, és másnap majd én varrom fel a leszakadt gombokat is.

Alszik, ahogy aludt a test a vendégágyon, belakott terek, a feleslegesen elcipelt hálózsákból kiszól valaki újra, Már megint hiába, mert az otthon nem itt terem, nem a betakart testek árasztják a meleget, hanem a csöndek. Az úton egyre melegebb van, ahogy gyalogolunk, tisztul az égbolt, vagy csak a szemem veri vissza a fényt. A parton nincs se pléd, se paplan, nem fázom, majd persze arra ébredünk. Fekszem, és fekszik, felettünk a lámpatestek körül cikáznak a szentjánosbogarak, de mire belátom, ezek azok, már elhittem, ilyen, ha rászakad az emberre az ég. És megindulnak az égitestek, felborulnak a tanult egyensúlyok, megszűnik a tömeg, az idő és a tér, a test csak egy emlék, az lesz, mikor a vendégágyban a kezem a farkára teszi, azok lesznek az ütemek. Kitakart testek, egyik a másikon mozog, a szemem lehunyva, koncentrál a szív, a többi fogalmam sincs, merre van, látom a vízparton a szentjánosbogarakat, látom magunkat, ahogy leszakadt az ég, nincs semmi, ami ne lenne kívül, és nincs semmi, ami nem belülről jönne, Látod megint badarságokat beszélek, a kitakart testem és az ég egyre súlyosabb, a jobb kezem létezik, azzal nyúlok magam alá, rásegít, mutatja, merre rejtsem a karom, a középső ujj nedveset tapint, a víz, a víz lehet ilyen, talán mégis úsztunk az éjjeli Balatonban, talán mégsem szakadt le az ég, csak álmodtam. Lassú, mintha a partnak ütközne a víz, lassú, pedig bennem ring, a fülembe suttog, hallom, hogy beszél, a csillagok szentjánosbogarak voltak, és van sötét, amiben biztosan járok, erre gondolok, el kellene mondani neki is, hiába tudom az eszemmel, hogy ez is megoszthatatlan, utána úgyis elmondom, amikor a ház csendes, a szomszéd szobákban régi kávé illata terjeng, nézem a régi könyveket, szakad gerincüket valami lélek tartja csak.

Kiszólnak a lelkek, a gerincről ne szólj többet, figyeld a saját hátadat. A mozdulatai ismerősek, lassan eltanulja tőled, és eltanulod te is a hanglejtését, aludni kellene, kint már motoznak a tücskök, összedörzsölik apró lábaikat. A lakás mögöttem tiszta, portalan és rendezett, újrarendeztem a ruhákat is, lesúroltam a csempét, ki a kádat, a porcelán hűvös fehére, gondoltam, megnyugtat majd, ha te nem vagy itt. Aztán másképp lett sok minden, a hajam továbbra is hullik, a DVD-t még nem vettem ki, tiszta szoba, akár én is lehetnék, amibe hazaérkezel. Várni mozgás, a víz és a mosószer feloldja a köröm lakkjait, várni nem beszéd és kitakart combok, mintha reggel lenne, és egyszerre mozdulna a térben kettő, hogy egy legyen, egymás felé, mert akkor mégis van gravitáció és súlyok is, amik könnyebbek lesznek, az ember végül megbocsáthatja magának, és mindezt újra elfelejtheti, hogy ott újra csönd legyen és sötét, zuhanjon le az összes égbolt valamennyi csillaggal, amikről kiderül, nem bogarak, nem motoznak, a hasa a hátamon, csak én láttam rovarnak, a rándulások van, hogy összeérnek, kimotozza belőlem valami magát, hogy most elcsendesedhessen megint.

Reklámok
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s