Mindenütt jó

Sokszor és sokféleképpen érkezett már meg az acélvárosba, többnyire idegenként, űzve, mert nem volt sehol sem jó. Még a pályaudvaron hívást kapott, Szállj majd villamospótlóra. Újítják a síneket, erre gondolt, miközben menetirányba állt, meg hogy Most először tudom, hol vagyok otthon. Öt éve nem aludtam ebben a szobában, és ebben az ágyban sem. Utoljára költözéskor, nagymama már az első nap, még dobozokban álltak a kristályok és a nippek, behúzódott a konyhába, aztán amikor hazaérve a zárban hagytam a kulcsot, sőt, még a riglit is rátoltam, ordítva vágtatott végig a betonon, hogy még egyszer ezt meg nem merjem tenni. Erre anyám, aki maga sem volt soha lassú mozgású test, felállt az asztal mellől, és azt kiabálta vissza, Jó, akkor kezdjetek, lányok, pakolni, indulunk. Nagymama persze anyatejjel oltotta belé a zsarolást. Vérre mentek, ha lettek volna használható ökleik, kék-zöld és lila foltoktól lett volna árnyékos mindegyikük bőre. Így csak a mieink lett az, a húgomé és az enyém. A húgom közel állt, hogy a legmesszebb, én messzire, hogy a legközelebb lehessek. Aztán elkerültünk mind a ketten abból a házból. Bernarda Alba háza, ahogy az a sok nő egy fedél alatt fekszik éjjelente, óriásra püffedt bokákkal a víztől, és egyszerre fordulnak a hitük szerint, ahol a kishúgban bíznak csak a felnőttek és a jóisten is, ezért az ősz tincseket csak akkor engedik a melegen csorgó pisiben úsztatni, amikor a kisebbik lány van otthon. A test a földön, darabokban, középről párállik a savanyú szag, a lábfeje karmosan az égbe mered, ha látná, arra gondolna a nagyobb, Vajon a szabadsághoz is van-e közük a nőknek, ha mindannyiunknak csőre van és karma, ha vöröse és felborzolt tollai.

A szobában négy lakás tárgyai élnek társbérletben, a déditől örökölt váza és Krisztus a kereszten, az asztal, amin az alma szeletekre volt vágva, a héját nem ismertem, és nem ismertem a magokat sem a levesből. Az ágy Tapolcáról került alám, azt a nőt pl. sosem ismertem, de mégis minden Halottak napján gyertyát gyújtok, és emlékezem, Igen, te vagy, máskor Maga az a nő, akire kellene, de nem emlékszem, a maga, máskor A te ágyadon alszom, és rajtad kérhetem számon a rossz álmokat is. A szekreter a régi lakásból, amiben a gyertyákat tartottam, és ami alatt szombat reggelenként a Hupikék Törpikék közben, míg anya aludt, papírszázasokat csentem a pénztárcából, gondosan figyelve arra, csak annyit vegyek ki, amennyi nem feltűnő. De nagymama, mégis, a képekkel kellene kezdeni, a göcsörtösre kalapált ujjaiddal, a fotellel, amiben sosem volt kényelmes se ülni, se aludni, mert mindig csak a karmokra gondoltam, a rézfaszú bagolyra, de aztán főleg arra, hogy amikor meghaltál, én hónapokig nem bírtam a szobádon átmenni, hónapokig éreztem, még nem állsz készen, még itt vagy, te, akit úgy birtokolt az élet, most az utolsó szó jogán azt mondod, még maradsz egy kicsit. És az élet azt mondja, jól van, a halál röhög a markába, de az téged már nem érdekel, ez megint a te időd, a te döntésed. Aludj, nagymama, és hagyd aludni az álmodókat is, a húgom ma éjjel nem mos fel a linóleumról sem, nincs húgyszag és mind itthon vagyunk.

Anya alig néz rám, mikor megérkezem, aztán döbbenet, de épp azokat a szavakat használja, Majd lassan az arcod is elfelejtem, én meg arra gondolok, a nyelv teremt, és akkor így teremtek én is, holnapra esőt, amibe végre újra kiállhatok, mert az otthon nem itt van. Nincs messze, nincs távolság, az oldalt fekvő test emlékezik arra, tegnap festménynek látták, a csípőcsont most olyan, hogy sosem lehetne feljebb, a combok dőlésszögét ez a férfi az életben nem fogja elfelejteni már. Villog a video órája, arra gondol ebben a rég látott szobában, vajon mióta nem törölte le a könyvekről itt a port senki, vajon hány hétig kell majd lomtalanítani, és ha összeadjuk a konténerek számát a könnyekével, amiket majd anya ejt a tékozlás miatt, elgondolkodik-e végre a kurva isten, hogy van súly, amit már nem lehet embervállra rakni, de főleg női vállra nem, mert azok a gyorsmozgású tehetetlen testek végül megállnak, mert elfelejtenek lépni. Csak annyi lesz, hogy Itt van a nyelvem hegyén, de nem megy, hogy anya nagymamának csak meg kellene bocsátanod végre, a savanyúságot és a görcsöket, a szálakat és a linóleum foltjait. És akkor vége szakadna a sornak, nem felejtenék el olykor megindulni feléd, nem gondolnék arra, hogy ne legyen gyerekem, ha ennél többet nem gondolhat, mint amennyit én gondolok rólad. Pedig hidd el, az sem kevés, pedig minden mozdulatomban láthatsz, de valami lehet azokkal a gyertyákkal, hiába illatoznak, végül égnek, hiába nincs Bernarda Alba háza, álmomban azt koporsót mégis nekem kell lezárnom, álmomban mégis kinyittattad, és azt kérted, egyszer ne az élettől rettegjek, hanem a haláltól, hogy tudjam, amíg élek, lehet otthon lenni, és minden sín kifuttatható, mert belülről építkezik.

Advertisements
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s