Kettős teher, kettős szorítás – részletek Simon Márton Dalok a magasföldszintről című kötetéről írt kritikából

“…Mégis mások ezek a dalok, a maguk tisztaságában elrugaszkodnak a hagyománytól, mégpedig a versek prózaszerűsége miatt. Simon Márton mintha egy kerthelyiségben ülne a bádogasztalok mellett, és mesélne, beszélne: „Erről mesélek, egy kerthelyiségben,/ a leveleiket bontogató gesztenyefák alatt…” (Meg sem történt). Megszólítva a nőt, az anyát és a szerelmesét, majd önmagát, mikor már mindkettő megszólíthatatlanná válik. Ez a kettős beszédhelyzet, a beszéd igénye, olykor kényszere és a megbeszélhetetlenség problémája feszíti a kötetet. Hiszen bármennyit beszélhet, esetleges, feloldozást ettől nyer-e a lírai én – az anya halála miatt érzett űr és fájdalom esetén kevésnek bizonyul a nyelv, a szeretett nővel való szakítás, egy kapcsolat vége sem az emlékek újraidézésén keresztül tud feltétlenül lezárulni, „feldolgozódni”.”

“…Teszi mindezt úgy, hogy köznapi nyelven beszél, sallangok nélkül, hétköznapi szófordulatokkal, mintha maga előtt is titkolná, mekkora súlya van minden leírt szónak, írásjelnek. Ezáltal kötetlenség születik meg, hanyagnak tűnik, ahogy feldobálja a színeket, a kezében ott a többi szín, véletlenszerű, melyik kerül fel a vászonra, melyik emlék lesz feldolgozás tárgya. A forma is ebből adódóan lesz szabadvers, szorítások nélkül dolgozik, hiszen a szorítás belső, a külső formai határok nem érdeklik, a másik nehezebb terep számára. Melyik az az érvényes szó, szókapcsolat, mondat, amely az emlékhez párosulhat, melyik az, amelyiket el kell vetnie, mert önmagát számolja fel. Formailag érdekes megoldás lesz erre a problémára az újraindítás (pl. a Szeretnék lenni, de nem című versben a plédbe csavarva ülő testek, illetve az És még egy délelőtt címűben az először csak felírt telefonszám és pontosan fogalmazott használati utasítás, melyekből a szöveg végére pontatlanság és tárgyát vesztettség marad), vagy máskor a redukció.”

“Az értéke, de a veszélye is ugyanabban van a Simon Márton-verseknek, hogy a képek, szókapcsolatok, amiket használ, evidensek, mindenki által értett regiszterből valók, és emiatt félő, hogy eltűnik az erejük, kiüresednek, hiszen nem sikerül mindig frappáns, meglepő fordulattal rántania ki abból a megszokott közegből. Az viszont erős megoldás, ahogy az emlékezés működik, ahogy bármiről az jut eszébe és ő jut eszébe, vagyis az asszociációs sorai: „…az emlékezet fehér, mint a kabinok, amikbe/ vetkőzni jársz.” Ebben a versben például a lírai én belső beszéde, mondatai azok, amik elgyengítik a verset: „Majd azt mondom:/ valami sör kéne. Meg pedig milyen boldog voltam.” – ezekért kár, máshol sokkal jobb megoldásokat talál a hangulatfestésre, az érzések megfogalmazására. A túlbeszélésnek tűnő pontatlanság problematikus, ami nyilván szókeresés, és egyfajta rítus a kötet egészét tekintve, gondoljunk csak a fentebbi feldolgozhatatlanság kérdéskörére.”

“A férfi, aki kettős szorításban van, önmagát rajzolja el, anya rúzsával a száján egy másik nőről is beszél, a szerelemről, de főleg annak hiánya miatt bekövetkező magányról. A szerelemről szóló versek jobban hordozzák magukon a prózai sajátosságokat, olykor blogbejegyzésszerűek, ami nem lenne baj, csak vershez mérten kevésbé sűrű szövegeket szül, mondjuk úgy, fegyelmezetlenebbeket.”

“Kiemelném a sorból A tagadás gyakorlása és Teendők című versek, ez utóbbi Tóth Krisztina Most viszik, most viszik című versének férfi változata, melyben ugyanúgy a tárgyak mentén idéződik meg a szeretett ember, azonban annyiban más, hogy Tóth Krisztina kihagyásaival szemben, hiányával szemben, itt egy önmagát kutató, elvakult tükröt néző férfit látunk, aki a nő nélkül megszűnik létezni. És ugyanez a tagadás, felszámolás, redulció lesz izgalmas A tagadás gyakorlásában, ahol emlékrombolás zajlik, miközben a nőre gondol, „és valamire, ami mint egy befejezetlen mondat, be nem váltott ígéret,/ most már mindig lesz közöttünk.”

“Simon Márton első kötetében a kettős szorítás a nők révén születik meg, akik nincsenek, elérhetetlenek lesznek, valamint az emlék és elmondhatóság, a nyelv által felvetett problémák révén, amely szintén a nemlétezés felé mutat, elérhetetlen messzeség ebben a mindennapi beszédben.”

Advertisements
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s